várj csak:
elméd vásznára
festem a képet,
ecsetem sáska-zöld rétet éget,
de várj: legyen répceföld inkább,
az a bolond-sárga, ingerkedő fény,
mi megül rezgő lágyszárúak
tetején
s bujaságra csalja
térdedben a vizet,
hogy heverednél,
míg innen száz méterre
a krisztus-feszület
míg nem figyeljük,
megadón ellazul,
s újra Emberré ernyed
az Abszolút,
átsuhan torzó kőarcán
a mulandóság
cinkos mosolya,
aztán megtér a földi
tájba, a gabona
odébb omló
gerinced idézi,
szűzen vágsz
utat a vetésben,
a déli
harangszó már
a szikkadt föld réseiben
pihen,
kilenc lépés még,
hogy beleölelkezzünk
sebtiben
a nyári délutánba
végül
elmosódunk a
gyöngyfényű délibábban

~ ° ~

arcunkba lóg a Nap
leghosszabb sugara,
gyönyörünk hazáig ér:
kerekre tágul az
apácarácson futó
angyaltrombita