Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szivemnek vére
Kiömlik az õ ütemére.
Ez a fekete zongora.

Ahogy a kézírás gyakorlata nélkül (a sok billentyüzés miatt) elszokunk az írástól, úgy van ez a zongorázással is. Nyolc évig tanultam, de mindent elfelejtettem. Csak két darab elejét tudom teljesen kezdetleges módon eljátszani. A. lehozta a zongoráját a hálóból és megpróbáltunk négykezest játszani. Ö úgy játszik le bármit, mint egy bárzongorista, rögtön, hallás után.

Ott álltam a zongora mellett, és csak néztem az ujjaimra, hogy mennyire furcsa, hogy sok-sok év után nem akarnak az ujjaim engedelmeskedni és nem tudom úgy lefogni az akkordokat, a hangokat, mint rég. Sajnálom, hogy abbahagytam, mert még a béna klimpírozás is átmossa a lelket és felfrissít.

Utáltam zongoraórára járni, és szolfézsre is. Kaptam egy nagyon szép zongorát, bécsi, páncéltökés, az 1870-es zongoravilágkiállításon ki is volt állítva. De mikor abbahagytam, eladattam.

Egyetlen fotó örzi zongorázásomat: tizenegy éves lehetek, fehér kistrikóban, és fehér csipkés bugyiban (amit utáltam, mert szúrt és iskolába épp ezért nem is, csak otthon hordtam), kócos, elaludt hajjal ülök a zongora mellett (tetején csipketerítö), és játszom. Fejletlen gyerekujjak, a hátam legalább egyenes. Mindig is irtóztam és féltem a zongorától, mert régi idöket idéz vissza a lelkemben.

This entry was posted on Freitag, November 6th, 2009 at 12:54 and is filed under E/1. személy, Múlt, Zene.