már csak az kell,
hogy szelíden felölelj,
hogy testeink közé édesgessük
ókori ölelésünk,
szeplőtelen erőkkel
hasíts felém,
férkőzz oly’ közel,
hol bohó karcsapásaink
negatívja vár:
a mélytengeri kajiba,
ide rejtőzzünk:
csókos-nedves
gyermekkorunk
tündérhínárjaiba

csínytevéseink
százéves bohóchalak,
izgágán úsznak keresztül
együttlétünkön,
csókodra sincs szükség,
ma már ne dúlj fel,
összeölelkezésünk
kerekded-vese békatutaj,
itt ringunk tulaj-
don múltunk
cirádás fosszíliái közt,
csengettyűvirágok
pattannak,
a múlandóság
liliomsúlya lök
hozzád,
s mind nyugodtabbá válok,
amint karod közt hajózom,
benned vízimenta-ízek,
velük búcsúzunk
és felúszunk
a valóság kanálisain,
lágykorall, csillag,
uborka int
utánunk,

odafenn
magányom hasas dunnája alá
vackolom magam,
- valójában
veled is egyedül vagyok-,
viszontláttalak,
boldogan-hangtalan