Néha már kezdem a humort meglátni abban, hogy egyre inkább rájövök arra, hogy mindarról, amiről azt hittem, tartok valahol, kiderül, hogy sehol sem tartok.

Jártam így a Magas-Tátrában, hasonló élmény. Épp a Rysy-t másztam meg, és könnyekkel közelítettem meg a csúcsnak tűnő kőkupacot, rendesen elfáradva, a beérkezettség előtti nagyon basztató türelmetlenséggel. Már csak mondjuk húsz lépés, és megvan a csúcs. Aha. Meg is volt a húsz lépés, aztán mikor felértem, megláttam A CSÚCSOT, tőlem még jó félórányi járásra. Na az egy próbatétel volt - és nem a testemnek, hanem a lelkemnek.

Na most is úgy vagyok, mint ott a Tengerszem-csúcs alatt. Szép lassan kiderülget, hogy nemhogy valami felé közelednék, épp azt kezdem észre venni, hogy távolabb vagyok tőle, mint gondoltam eddig.

Ez persze nem “baj”, viszont érdekes tapasztalat. És előbb-utóbb valamit kezdenem is kell vele, önmagammal, mert kezdenek elmosódni a tiszta irányvonalak, amik mentén NAGYON RÉGEN közlekedtem. Illetve nem most kezdtek elmosódni, hanem csak most kezdek rá ocsúdni.

Mindenesetre hallgassátok ronggyá az új Sade-albumot, kiváló.

This entry was posted on Dienstag, Februar 9th, 2010 at 02:17 and is filed under E/1. személy.