…ami ott kezdődött, hogy az anyám reggel, hogy piacra menjünk, ugyanúgy keltegetett, mint gimnazista koromban. Nevezetesen, mint egy kibaszott katonatiszt. Csak nagy nehézségek árán tudtam megőrizni nyugalmamat - látszatra. Mert idebenn rendesen tomboltam. Aztán itt mindig szarabbul ébredek, mint Bécsben, fájnak a végtagjaim, a csuklóm, vállam. Aztán jött ez a döndös hír, aminek nagyon örültem, meg sírtam, és felzaklatott, aztán hívott A., és miközben épp felvettem a telefont, anyám kérdezi, hogy hol van az a nadrágom, amit meg kell varrni. Nem értem én az ilyet, bazmeg. Ha én látom, hogy valaki épp felveszi a telefont, akkor kussolok. Aztán A.-val ahogy telefonáltunk. Semmi extra, pedig már hiányzott a hangja. Aztán beleragadtam ebbe a döndös gyerektémába, nem tudtam kijönni belőle, azóta meg azon parázok, hogy ugye terhes vagyok, és ha most kiderül majd, hogy mégsem, az kurva szar lesz, pedig nem akarok belecsúszni abba, hogy leszűkül az agyam erre az egy témára. Aztán azzal is bíztattam magam, hogy ha nem vagyok terhes, akkor majd inkább lefogyok. Ülök a tévé előtt, és valójában az van, hogy semmi nem motivál, semmit nem tudok átélni, egyetlen kaja sem esik jól, hiányérzetem van, holnap megyek Siófokra, Évihez, Ágihoz, de ha arra gondolok, hogy buszra szállni, UTAZNI, akkor hányingerem van.

Még valami. Már régóta meg akarom nézni egy huzamban a Fábrynak a Cadillac Drive sorozatát, hátha kedvet kapok Amerikához. A második résznél tartok, de már most idegesít a Fábry. Mint magánember kiakasztó lehet. Régen szerettem, leginkább, mert mindig voltak németes nyelvészeti emgnyilvánulásai, de a Wahorn sokkal jobb. Olyan igazi imichnicnis, rafkóssággal megspékelve.

This entry was posted on Samstag, Dezember 29th, 2007 at 22:17 and is filed under Allgemein.