Ilyen hosszúnak még sosem tűnt a Bécs-Budapest táv, mint ma. Először nem is gondolkodtam, hanem vártam a filmre. A Good Year. Elnézegettem, kínosan ügyelve arra, hogy ne terelje el semmi a figyelmem. De vártam nagyon a hívást, apám hívását, hogy mennyi lett anya tumormarkere. Pont fele annyi, mint a kemó kezdetekor, de még így is magas.

És akkor eltört a mécses. Kivettem a fülhallgatót a fülemből, és nem tudtam visszafojtani a sírást. Én már régesrég leszarom, hogy mit gondolnak az emberek rólam, ha nyilvános helyen sírok. Így hát sírtam is. Nem csak az anyámon. Féltem attól, hogy milyen lesz ebbe a hangulatba megérkezni. Annyira akartam, hogy úgy érkezzem, hogy boldogok vagyunk, hogy totál lement a tumormarker. De nem csak anyámon sírtam. Hanem az elmúlt kb. egy hónapon. Azon, hogy annyi, de annyi mindent kellett megoldani, lelkieket, (tehát nem a költözés a bajom), hogy ott, akkor a buszon azt éreztem: ELfáradtam. Egyszerűen kész, kifújt, nem bírom tovább. Nem megyek tovább Budapestről, hanem a pénzemen inkább kiveszek egy szobát, bedöglök a tévé elé, és reggelig kapcsolgatom, és egyedül leszek egy idegen városban, idegen helyen, senki se ismerjen, senki se tudja, hol vagyok.

A Népligetben, a pályaudvaron úgy lézengtem, mint egy őszi légy. Aztán felültem a másik buszra. Hallgattam a nőt, ahogy mellettem ülve telefonál. Próbáltam az életét elképzelni. És próbáltam a sajátomat vizsgálgatni. Nem jutottam semmire, mert nincs mire jutni.

Aztán hazaérkeztem. Kajti már az ágyon aludt, apám fogadott. Anyám épp akkor jött le a lécsőn. A nyakamba borult, és sírt. Aztán kiültünk a konyhába. Ott is volt egy olyan pillanatom, mikor azt éreztem, hogy nem bírom tovább, én is sírni akarok. De sikerült megállnom. Valahogy jobb lett mégis a hangulat, és tudom, én TUDOM, hogy minden jól lesz, és próbáltam úgy beszélni anyával, hogy ne a PR szöveget nyomassam, hanem valóban, ahogy érzem. Hogy megértem. Már, ha ezt meg lehet érteni. Hogy ő mit érezhet. Szerintem nem lehet. Kimentem a folyosóra a cigimért. Láttam, apám épp a szemeit törölgette.

Kajti vár az ágyban, hozzá bújok, és végre imádhatom. Holnap Pécs, kontroll. Megbeszéltük anyával, hogy amennyiben a doki megint kemót javasol, az KI VAN ZÁRVA. Nem engedem tovább, hogy szétbasszák. Eddig is mindig megtaláltuk a jó megoldásokat, most is meg fogjuk találni.

A bejárati ajtó körül kukoricák lógnak, őszi koszorú is van, és az asztalon dísztökök. Az én anyukám energiája kiapadhatatlan. Akik olvastok, képzeljétek el egy pillanatra őt a TÁVOLI jövőben, hogy ő egy nagyon idős, nagyon békés nagymama.

This entry was posted on Mittwoch, Oktober 29th, 2008 at 00:30 and is filed under Allgemein.