Az a pár perc, az anyám fényes hasa, a doki profilja, a monitor, az volt a leghosszabb a mai napon. Hiába sztorizik az orvos, nem tudok rá figyelni. Nézi a monitort, tovább halad. Visszatér. Csak néz. Ajtó nyílik, becsoszog az asszisztens. Írjuk egy papírra, recidiva nincs, kóros elváltozás nincs, rengeteg latin szó, de érzem, hogy az örömtől elernyedünk mindketten. És mielőtt kimondja, hogy nincs kiújulás, és nem lát semmit, hatászünetet tart, hármat kopog az asztallap alján. Anyámra nézek, összeszorítja a szemecskéit, micsoda megkönnyebbülés. És a doki öröme is őszinte volt.

Megyünk a folyosón, vissza a kórterembe. Anya csak nagyokat fúj, örülünk, ilyenkor átváltozik az arca, sugárzik, megfiatalodik, újra az a csodaszép nő, akit én megszoktam, a csókos szájjal, a lúdtollal rajzolt szemöldökével, lebeg a selyemköntös az oldalán, így lebeg végig a folyosón. This very moment.

This entry was posted on Montag, September 15th, 2008 at 23:46 and is filed under Allgemein.