Alig akarok átmenni Nagyjáékhoz (anyukám húga, keresztanyám), aztán mégis, addig noszogat, hogy fel szeretnének köszönteni. Hát megyek, de nem értem miért nem ők jönnek köszönteni. Kicsit dumálunk náluk, aztán behívnak a konyhából a sötét szobába. - Na ülj le kicsit, és nézd…- mondja Dorka. És a számítógépen szép lassan elindul a zene: “Már hosszú évek óta azt mondják nekem, olyan vagyok, mint egy kisgyerek. Belátom, így igaz, én nem lettem komoly, úgy mint más emberek. Bolondosnak tűnő furcsa dolgaim rossz szemmel nézik oly sokan, de tudom, a szívük mélyén ők is szeretnék, és megtennék boldogan….”. És közben pereg előttem az elmúlt harminc év: ahogy Nagyjék esküvőjén állok, mint tízéves kislány, ahogy a gyerekeit fogom, akik ezt a bemutatót csinálták most nekem, aztán amint 14 évesen 16 krémes után fetrengek az ágyon, kereszttel a hasamon, mert olyan rosszul vagyok, aztán a tátrai hegymászások, bérmálás, Dorkával Stuttgart-ban egy áruház tükrében, nagy prémmel a nyakamban, a tavalyi karácsony, amint kezemben csillagszóróval énekelünk, aztán a Kajtival, megannyi családi banzáj pillanatai, ruhapróbálgatások, aztán amint a mostani nyaraláson A.-val integetünk ki a kocsiból….Bőgök, mint az állat. Én annyi power pointot csináltam már életemben, barátaimnak, anyukámnak, Iminek, a Tátráról, és nem gondoltam soha, hogy egyszer én is fogok kapni. És a dalszöveg. Rólam szól. És annyira jól esik, hogy ismernek, és szeretnek a bolondosnak tűnő dolgaimmal. Aztán kapok még egy ajándékot. Egy képbe zárt amulett, csodálatos intarziás fakeretben egy maszk, aminek két arca van: egy pufók arcú angyal és egy mágus arca. Hogy védjen, óvjon minden bántalomtól. Jaj, de nagyon ver az én kicsi szívem. Nagyon szeretjük egymást.

This entry was posted on Sonntag, September 16th, 2007 at 21:18 and is filed under Allgemein.