A. éjjel fél egykor letöltette velem a Hobo Blues Band-től az Operett c. számot. Persze jót kuncogtam, mert két hete ezzel idegelt egy teljes napon keresztül, hogy csak dalszövegben volt hajlandó kommunikálni, mégpedig: “Sohase tudtam rock’n rollozni én, operettbe vittek mindig a hétvégén, 100 éve már a barométer esőre áll, helyettem a babám hajmásipéterre vár. Túl messze ment a rock’n roll srác, hiába mondták neki, nana, vigyázz.” Azt hiszem, magát is egy rock’n roll srácnak hiszi. És volt már, hogy énekesnek képzeltem el elalvás előtt, akibe totál bele vagyok zúgva a színpad előtt, és neki hosszú göndör haja van és rám se néz.

Aztán nálam beindult a Dalida-tól a Paroles, paroles. Mondtam is A.-nak, hogy nem tehetek róla, de egyszerűen elvarázsol, elcsábít, kifacsar a francia, és azonnal képes vagyok magamat egy kocsiban látni, hogy autózom Nizza felé, fúj a szél, mindjárt sötét lesz, és a kocsiban szétvet a boldogság, mert várok valamire, amiről nem tudom, hogy mi, és belülről valami nagyon dulakodna kifelé belőlem, de nem tud. És a nyelvemen elselymesedik, hogy “kárámejj, bonbon en sokkolát, merszi pápurmoá, párfanenróze…” Ő erre csak annyit mondott, hogy “Aha”, és átküldte a Johnny Be Good-ot. Na jó, meghallgatom. “Mindenki álomgyára Hollywood.” - eszhülyebazmeg:) Ilyenkor azért belezúgok olyan mélyre, hogy lehet megint azt képzelem be elalvás előtt, hogy szerelmes rajongója vagyok, de szerintem most már meg is fog csókolni, kicsit flegmán, de jó nyálasan, de ő fog előbb kibontakozni, én meg mazochista vagyok.

Most tolja át a Kőbánya Bluest, belezúgtam tutira.

Ui.: Azóta már átjöttek a “Gazember”, “Bunkó vagyok”, “Édes otthon” c. műalkotások is. Vörösboroskóla-szagot érzek, valamint elhordott bőrkabátok villognak a szemem előtt. Szememben fáradtságot, és gondolatokat, hogy milyen sokat kell hazáig gyalogolni. Volt idő, mikor én is jártam ám blueskocsmába. Most jön az “Országút blues”. Nagyon szól a gitár.

This entry was posted on Donnerstag, Juni 28th, 2007 at 01:28 and is filed under Allgemein.