Tegnap este valahogy rám szakadt az égbolt. Felmentünk aludni, és a nagy ágyban elheverve, ahogy odakuckóztam A.-hoz, nagy sóhajjal mondani kezdtem.

Tizenöt éve nagy nap volt. Izgulva készültünk kisöcsém másnapi ovis ballagására. Emlékszem, kis rózsaszín egyen-csokornyakkendöjük volt. A szembeszomszéd házban nagyanyám pedig morfiumtól kábultan hevert az elö szobában. Ott aludtam vele, mint már majd’ egy éve minden nap. Eseménytelen éjszaka volt, ha lehet ilyet mondani. Eseménytelen abban az értelemben, hogy mama légzését figyeltem feszülten. Nagyon ritkán vett levegöt. A morfium teljesen elkábította. Átaludta az egész napot. Legalább addig sem fáj. Aztán hajnalban hazamentem, át, az utca túloldalára, és ledöltem. Álmot láttam: néztem egy sírgödörbe, mama meghalt.

Aztán indult a nap, május 28. napja. Szombat volt, és igazán meleg. Látom, amint dagadnak a fák odakinn, mama ablaka alatt már hármat nyílt a rózsa. Aztán délelött újra átmentem mamához. Így ingáztam mindig. Csendben beosontam a szobájába. A redöny félig le volt eresztve, fehér fény ült meg a bútorokon, a fogason, a dédi ösrégi sublótján. És ott feküdt, a bal oldalára fordulva az én imádott, fájdalomtól elgyötört, márványos arcú nagyanyám. Nem szóltam hozzá, csukva voltak a szemei. Azt hittem, alszik. Leültem az ágy szélére. Néztem pár pillanatig börét. Mint számtalanszor már, most is puhaságát, látványát próbáltam lelkembe maratni. Megsimogattam kézfejét. Derékhajlatán is végighúztam kezem.

Aztán egyszercsak, nagyon lassan felnyitotta megannyi titkot rejtö sötét szemeit. - Mamóca, sziaaa - suttogtam, és gombóc nött a torkomban. Nem válaszolt, csak nézett. Mélyen. Olyan mélyen, hogy nem is a lelkembe, de egész végtelen létezésem befoghatatlan távolába látott. Korok, életek univerzális sztrádáin tekintett szét, akárhányszor régebben is rám emelte tekintetét. Halványrózsaszín hálóingben volt. Emlékszem, láttam egyszer egy mumifikálódott apácát valami képes történelemkönyvben. Ö jutott eszembe.

Ott ültünk, egymás csendjében. Aztán egyszercsak felélénkült pillantása. Nem nevetett, nem mosolygott. Nem úgy nézett, mint nagymama az unokájára. Úgy, mint valami ösi szövetséges a szövetségesére, végtelen szeretettel, de józanul. Én rá mosolyogtam, de nem viszonozta. Tökéletesen érzékeltette velem: ezek nem a smúzolás pillanatai. Ezután felemelte jobb kezét, intett, mint a katonák. - Issssten veled. - mondta. Sok s-sel, olyan mély hangon, amit talán addig sosem hallottam töle, szíve kútjának forrásából.

És visszahúnyta szemeit. Indulnom kellett. Nem azért, mert dolgom lett volna. Nem. Hanem mert TUDTAM, elbocsátott a nagyanyám. Lassan felemelkedtem az ágyról, kimentem a szobából, becsuktam az ajtót. Álltam pár másodpercig a folyosón, és felzokogtam. Akkor elöször, mióta mama betegsége zajlott, a füle hallatára. Vissza akartam fojtani, de képtelen voltam rá. Nem is zokogás volt az, hanem gyomorból jövö csuklás, a fájdalom és veszteség kifakadása. Tudtam, hogy hallja. De tudtam, hogy mennem kell, és tilos visszafordulnom a szobába.

Ebéd után én boltoztam, akkor még javában megvolt az üzlet. Anya és öcsi csinosan felöltözve jöttek le a lakásból, megálltak a pultnál. Kisöcsém zabálnivalóan édes volt, fehér ingecskében, ünneplös cipöben. - Siessetek haza, mert a mama ma meghal - mondtam anyámnak. Láttam, megrettent. - Ilyet ne is mondj, kislányom. - De, mondom, nem viccelek.

Ötkor bezártam a boltot. Peti, Bea és Balázs, az utcabeli barátaim ott voltak velem. Felmentünk a szobámba. Hevertünk az ágyamon, ki itt, ki ott, elfordított reluxa mögött. Mondom, nagy meleg volt.

Fél hétkor kopogtak az ajtómon. Apám nézett be. - Nem tudod, anyád hol van? - kérdezte, de láttam, teljesen zavart és könnyes az arca. Amint meglátta, hogy hárman vagyunk a szobában, ki is hátrált. Tudtam azonnal: baj van. Felpattantam, utána siettem. Ott állt az ajtó elött, zokogott. Igen, meghalt a mama. Anyám odébb lenn, szintén zokogásban.

Én zavaromban azt sem tudtam, mit tegyek. Visszamentem a szobámba, és elmondtam Petiéknek. Ök gyorsan hazamentek. Emlékszem, az volt az elsö mondatom, ahogy az ágyon ülve meredtem: - Jaj, Istenem, hol lehetsz most, mama?

Aztán ezután zavarosak az események. Átmentem megint. Az utca túloldalára, az én személyes, alig tíz méteres kálváriámon már a hiábavalóság felé haladva.

A redöny teljesen le volt eresztve, csak az apró lyukakon szürödött be békítö fény. A folyosóról szürödött be még némi világosság, hisz odakint vakítóan sütött a nap, alig múlt este fél hét.

És mama ott feküdt, a hátán, már felöltöztetve, sötétkék-fehér pöttyös ruhájában, mint egy márványszobor. Kezei melle alatt összekulcsolva. És akkor megintcsak az a könyvbeli apáca képe tolakodott gondolatomba: épp ilyen kezei voltak neki is. Többen álltak az ágy körül, anyám, a húga és bátyja, nagyapám. Sírtak, szipogtak. Én meredtem. Sosem láttam még halott embert, és nem voltam képes felfogni, hogy az a test, a nagyanyám, már nem él. Az erei pályáin jártam képzeletben, figyelve, mint lassulnak le véglegesen folyamatai.

A fájdalom ebben az órában mégcsak mindenidös volt bennem. A kiszakadás fájdalma még nem ért utol, csak késöbb.

Tizenöt éve, és mintha ma lett volna. Hiánya minden napomon változatlan-eleven. Vele éltem utoljára szimbiózisban. Életem nagy szerelme, kivel a viszontlátást így-vagy úgy, azóta is sóvárogva várom. Bárcsak megszületne valami új alakban, közel hozzám. Mama, siess!

This entry was posted on Donnerstag, Mai 28th, 2009 at 15:48 and is filed under Allgemein.