“A ‘Tibetben a lélek’ a csendről szól. Arról, hogyan találhatjuk meg zajos, dübörgő világunkban a csendet. Mit lehet a csendről írni? A semmiről? Sokat. Sokkal többet, mint hinnénk. Azért merem állítani, mert a csend ellentétéről, a zajról szóló értekezésekkel egész könyvtárakat lehet megtölteni. A csend a lélek nyelve. Innen közelítve nagyon nehéz írni róla. Pedig csak így lehet. Gondolataim szétporladnak, még mielőtt papírra vetném őket, ahogy a napsütésben a tó vize párolog a felszínen. Egy tó tükrére írtam. A lelkemre.”

Ezek a ‘Tibetben a lélek’ utolsó sorai. Nem csak az utolsó bekezdés, hanem az egész könyv vagy csupa klisé (’egész könyvtárakat lehetne megtölteni, ‘a csend a lélek nyelve’ stb.), vagy tehetségtelen ujjgyakorlat. Nem értem, de nem az írót, hanem a kiadót. Adva vagyon egy magyar faszi, aki felesége és gyereke halála (amit nagy valószínűséggel ő okozott egy autóbalesettel - megjegyzem, sosem derül ki egyértelműen ebből a szarból), majd a letöltött börtön után elad mindenét és a pénzéből Tibetbe megy. Tibetben találkozik egy amerikai topmodellel (női ellenpólus), akiről szintén nem igazán derül ki, hogy mi is a baja (egyetlen alkalommal tesz említést a szerző egy régi kemoterápiáról). Kezdtem félni, nehogy a megvilágosodás kapujában jöjjenek össze (de nem). Van még egy mindentudó, latinos műveltségű tibeti szerzetes, Congka (a spiritualitás képviselője) és a kínai idegenvezető (a világi megtestesítője). Naná, hogy Congka a szimpi, a kínai meg a bugyuta, kommunista törpe. Ezek négyen bóklásznak Tibetben. Congka osztja az észt Tibetről és a buddhizmusról, a kínai rátrompfol kultúrpropaganda szövegeivel, míg az amerikai csajszi (persze spanyol szülők, hányattatott gyerekkor, majd önerőből világhír, pénz) leginkább unottan ücsörög, és hősünk, a mélymagyar borász a szőlőjét hívja vissza, balaton-felvidéki tájakat, és olykor gyenge próbálkozást tesz az amerikai nő felé elmagyarázni a Mélymagyart, az ősmagyar lelket, honfoglalást, Trianont, meg a búsuló juhászt, mint a magyarság kollektív tudatalattijának emblematikus momentumait. (De könyörgöm, ha már buddhizmus: akkor én bizti, hogy előző életemben is magyar voltam?..) Néha még odáig is elmegy, hogy párhuzamot vonjon a megszállt Tibet és a Csonka Magyarország között, halleluja. Persze nagy magyar lámánk, Kőrösi Csoma Sándor sem maradhat ki egy bekezdés erejéig. Minek ment ez az borász Tibetbe? Vezekelni, megvilágosodni, túrázni, csajozni? Az olvasó mindvégig totál bizonytalan.

A nyelvezet. Mintha egy tehetségesebb humános gimnazista kezei alól kikerült, asztalfióknak írt műelmélkedés. Sehol egy plasztikus leírás (holott a helyszín ugye adott), sehol egy érzékletes jellemábrázolás. Az elhangzó Buddha tanítás mintha másolat lenne a Buddha beszédei könyből. (Talán épp írói válságban volt Tolvaly Ferenc, és ctrl c+ctrl v.) Congka regéi Tibetről, a buddhizmusról silányabbak, mint az óvodásoknak írt ismeretterjesztő, nagybetűs, sok képes könyvek.

A lélekről szóló könyv Epilógusa teszi fel az i-re a pontot, ahol szó esik az Aspirinről, Paracetamolról, Immodiumról, Diamoxról mint a zarándokút nélkülözhetetlen kellékeiről. (Lehetne a könyv akár egy hosszú lére eresztett fizetett hirdetés is.)

Tolvaly szívszaggatóan tehetségtelen író (?), viszont ügyesen elleste az ezoterikus irodalom legkommerszebb írójának, Coelho-nak trükkjét. Végy egy válságban lévő nőt és egy férfit, utaztasd őket, és csenj a történetbe unalomig elcsépelt igazságokat, ezoterikus gondolatokat. Szenvedd ki magadból mindezt cca. 300 oldalban. Az ujjgyakorlatot ismételd évente egyszer.

Már boltokban az új könyve: Boszporusz felett a híd. Érdemes lenne a párhuzamokról tanácstalan magyar szakos bölcsészeknek diplomamunkát írni. “A regény főhőse, a Németországban élő magyar agykutató keresztúthoz ér: elveszti a feleségét, és nem sokkal ezután súlyos, rejtélyes betegség viszi el egyetlen fiát is….”

Gondolataid szétporladnak, még mielőtt papírra vetnéd őket, kedves Tolvaly Ferenc. Legalább ez bejött.

This entry was posted on Dienstag, September 25th, 2007 at 00:26 and is filed under Allgemein.