Akárhányszor nézem Khíváék (professzionális) fotóit, mindig elkap a tériszony. Tériszony a távolságtól, hogy két ember most épp milyen messze van, és folyamatosan utazik. (Elöször hirtelen az egész glóbuszt látom a szemeim elött, és a csíkot, amerre haladnak.) Mennyi impresszió, amit majd milyen jó lesz feldolgozni. Aztán most azon gondolkodom, milyen is lesz majd nekik húsz év múlva nézni azokat a távolban elcsípett mosolyokat. A földkerekség másik szegletében kapták öket, totál ismeretlen emberektöl, akikkel egy rövid idöre valahogy összeértek, épp egy helyen tartózkodtak, egy idöben éltek. Melyikük emlékszik majd jobban a másikra? Ez nekem annyira befoghatatlan, hogy nem is tudok vele érzelmileg mit kezdeni. 

(Mert nekem is vannak arcaim az útjainkról, vadidegenek mosolya, összenézések, arcok fotókon megörökítve, és hétröl- hétre elöjön egy, megemlítem A.nak, hogy “emlékszel az öregasszonyra a nizzai sugárúton?”, vagy “tudod, az nö ott mellettünk a strandon”, “és az a vörös alkoholista, lepukkant nö, ott Barcelonában, a kórház bejáratánál, tudod, akivel úgy összenéztetek”….) Uff.

This entry was posted on Donnerstag, Januar 24th, 2008 at 23:33 and is filed under Allgemein.