T!
August 29th, 2007Na helo, zúg a gép alattam-elöttem, és az utolsó post-odat épp I. hosszú, összetett, alkoholgözös emailje után olvasom: gyönyörü sorok, és nem is a dölt betüs a szép, hanem a keszthelyi kanyar a lelkedben. Annyi minden történik, annyi mindent látok, hogy olyankor sokszor eszembe jutsz valamiért (de miért?), pedig ugye ismeretségünk egy kapuban elpuffogtatott jujjj és puszi-puszira korlátozódik (már ami a személyes részét illeti), de valahogy mégis azt gondolom, te megértesz, felfogod és elcsíped azt, amit nem tudok leírni, csupán sugallni.
Például most este tizenegy elött pár perccel belestem egy földszinti lakásba, törökök lehetnek, mert hangosak, és szerintem ez olyan igazi “vendégség” volt, mert a 80 centis gyerek is még a tévé elött rohangált (persze üvöltött a tévé, de a törökök mégjobban), és akkor olyan fura borzongás suhant végig rajtam, hogy ök ott benn, én kinn, ök társaságban, én egyedül csattogok az utcán, és akkor azt gondoltam, ilyen lehet éjjel hazatekerni valami házibuliból, és eszembe jutottál megint.
Meg kiváncsi vagyok a faladra is, habár a joghurtszíneket nem kedvelem, de valamiért szívesen böngészek pesti eladó garzonokat a neten, mert jó látni, ahogy lyukakban csodát müvelnek, és olyankor kényszeresen jön gondolataimba, hogy:
“Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipõjük, a ruhájuk,
s õk a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de — mondhatom — ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltõóra átketyeg a csöndbõl,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: “ébredj a valóra”.
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla. ”
Nah, bazmeg, elfelejtettem, mit akartam mesélni.