Ahogy lejöttünk az emeletről, tintakék volt az ég, és a házak tetején olyan vastag szivárvány volt épp születőben, amilyet még nem láttam. Szájtátva bámultuk, amint kúszik fel az égre. - Anya! Ha van még annyi erőd, nézz ki gyorsan az ablakon, hatalmas szivárvány van az égen! - Jaj, kislányom, nagyon kedves vagy, de most nem tudok már felkászálódni megint - mondja, de MOSOLYOG a hangja. - Látod, jeleznek az égiek neked! - Igen, puszi! - még egyet telefonáltunk. És ez még nem minden. Mert pár kilóméterrel tovább már dupla a szivárvány! Állunk öcsémmel, bámulunk, ujjongunk.

És ez a szivárvány mindent el is mondott a mai látogatásról. Anya már a folyosón sétálva vár minket, hiába lóg róla négy zacskó, a nyakában kanül, belőle kis üvegek, öt darab, akár egy túlméretezett fülbevaló, de mosolyog, de nagyon akar, és sikerül is neki, csak ömlik belőle a szó, csupa szív, csupa akarat, elszántság, megnyugvás. Boldogan trécselünk a folyosón, miközben két apró ikret tolnak, emberek jönnek-mennek, de itt az osztályon az én anyukám a hős. Végtelenül büszke vagyok rá, az akaraterejéért, a képességéért, hogy változni tud, a szívósságáért, a szívéért (mert ma már nyomtatnom kellett ám egy lapot, amin megköszöni a kollégáknak, hogy annyian drukkoltak neki, és bevinni az iskolába a faliújságra!:) ), gyakorlatilag mindenért!

This entry was posted on Freitag, April 11th, 2008 at 00:01 and is filed under Allgemein.