Reggel apámat és öcsémet vártam az ablakban ülve-cigizve, és be is futottak, kilenckor. Öcsém most volt elöször itt Bécsben nálunk, örültem, hogy körbenézett. Sütöttem nekik levelestésztába tekert nektarinos-citromos-fahéjas mandulakrémet, ez volt a reggeli. Aztán útnak eredtek Stuttgartba. Mi pedig a Mariahilfer-re, megnézni, mi mindent áraztak le így a nyár végén. (Valóban nyár vége volt ma: egész nap szemerkélt, szürke volt az ég és kellemesen hideg.) Gyorsan átfésültük a C&A-t, H&M-et, Peek&Cloppenburg-ot (mind &-es, ugyhe?:) ), A.-nak vettünk három inget összesen 15 €-ért, valamint egy tuti vászonnadrágot 9 €-ért; szüksége lesz rá, de titok még, hogy miért.

Aztán csorgattuk a nyálunkat a Nordsee-ben a csodaszép rántott halszeletek elött, de ellenálltunk a húsnak, és elmentünk a Reformhaus Neumüllerbe, ahol mindenféle csírákból és növénykeböl összeállított salátát eszünk, miközben a közönséget méregetjük. Megállápítom, hogy aki egészségesen étkezik, az vagy mélyentellektüell, tarisznya (bölcsészkaros), vagy nemes egyszerüséggel egy balfasz. Persze nem rossz arcok, de pont olyanok, akiktöl világ életemben távol tartottam magam: a felszínen finomkodó, simapulcsis, nagyon higiénikus, nagyon kimért, savanyú, sótlan, sápadt lények.

Aztán tovább az utcán; míg elszívom a cigit, A. eldöntheti, együnk-e mégiscsak a Nordsee-ben valami dögös halat. Azt mondja, egyek én, de ö nem eszik. Én meg azt mondom, vagy együtt, vagy nem eszem. Megyünk tovább. Andalgás, szemerkélö esö, A. sürün kattintgat, embereket fotóz. Van kit: ennyi freak egy helyen: igazi élmény. Aztán a Mariahilferen újfent betévedünk egy Nordsee-be, és itt már eszünk. A hal finom, puha, omlós, csak a kiszolgálópicsák flegmák, és törik a németet, és csalni akarnak.

Kerülgetjük az embereket tovább, de A. még mindig éhes, lelki szemei elött már abban az olasz étteremben ül, ahol novemberben is olyan jót ettünk. De elötte betévedünk egy udvarba, hirtelen felindulásból jegygyürüt akarunk választani, de a választék kritikán aluli, így inkább tovább az ezóboltba. A. már kérdezi is, van-e pránanadis könyv. Ahogy belépünk, fejembe száll a bódító illat, lelkembe pedig a döngö zene. Az eladó mint egy maci, de jót érzek belöle, nyújtja is a könyvet, kettöt is, miközben látom, engem fürkész, boldogan, felszabadultan mosolygok vissza a kólaszín szemekbe, és már meg is van 50 -ért a két pránás könyv, boldog vagyok, acskakövek felett suhanok, többet érnek, mint bármilyen ruha. Mennék haza, de elöttünk még az olasz étterem, ahol kicsit megint eszünk. Aztán A. hol jobb, hol bal felemen tünik fel, és arcát nem látom a géptöl. Lesétálunk egészen az elsö kerületbe, és A. a Kärtnerstrasse sarkán ismét eszik egyet a Nordsee-ban, én csak boldogan cigarettázom mellette a teraszon, miközben embereket vizslatunk. Kivárom kedvenc fagyizómat, pisztácia-kókusz-mogyoró, kis lapát nyelvem hegyére, a kalóriák meg kuncogva szívódnak fel a nyelvemen. Egészen a Schwedenplatzig csatangolunk, onnan elvillamosozunk haza, de mégsem, a Praterstern-nél leszállunk és átsétálunk a földi poklon, ezen az igénytelen borzalom Prateren, villogó játékok, bolondok, zombik és körhinták dzsungelében, míg végül utolsó körünket a kaszinóban tesszük: konszolidált ötvenes nök verik a gépeket, mindenki egy külön univerzum, izgalom, beteges szenvedély, mi pedig úgy sétálunk a gépsorok közt, hogy hirtelen az angyalnak képzelem magam a Berlin felett az ég-böl.

Most pedig olvasunk, gépezünk, miután föztem egyet én is. Isszuk a pepsi-coca-colát és most nagyon boldogok vagyunk. Vége az elsö résznek.

This entry was posted on Mittwoch, August 29th, 2007 at 22:27 and is filed under Allgemein.