Szép arany almáit a Nap
Oktober 7th, 2009Apám hozott Németországból egy trekking bringát, ki kellett próbálni. (Jobb, mint az enyém, hajlított kormánya van, kifejezetten nőies vonalakkal.)
Elindultam, kifelé a faluból, a régi biciklis útvonalamon, naplementében, langy szellőkkel a nyomomban. Építik nagyon az autópályát. Olyannyira, hogy a régi, tág térség a falu határában már nincs. A falut mintha körbekerítették volna, és körbe is kerítették: híd, autópálya-lejárat, ikeralagút, már nem látni el a domboldali tanyákig. De nem baj. Tekerek, és ez most jó. Jó kicsit elszakadni mindentől, mindenkitől, és végre, végre, egyedül lenni a természetben.
Gyorsan leelőzöm a munkából hazafelé tekerőket, és két barátnőt. A tekerés eleje sosem felemelő: még ki kell érni a civilizációból, még hallani a teherautókat. Aztán magamra maradok. Nem lendülettel tekerek, hanem komótosan. Kiélvezem, hogy olyan jól tartja a kormány a karjaimat, és nézelődhetek. Ráérősen, jobbra, balra.
A szőlők mellett elhaladva, a dombok tövébe rekedt az erjedt szüretszag. Kergeti a pince dohos árama, lábaimnál összefutnak. Felnézek, de a tanyák, présházak néptelenek. Jobbra tőlem valami nádas, de meghajolt az ősz előtt, és sűrűjéből neszezés szökken. Madarak? Állatok? Vagy csak a lég, ami borzolja, nem tudom. Döccenek az úton, jön a kedves kanyar, visszaidéződik egy régi nyárelő: ahogy szállt a levegőben a hársfavirág, én pedig tekertem beléje.
A régi vasútállomás, meszelt kőkerítés. Megforduljak? Még nincs kedvem visszaindulni, lélekben még sehol sem tartok. Betekerek hát a zsákfaluba, apám szülőfalujába, a völgyi nyiladékba. Először megborzongat a hideg - itt mindig megáll a hűvös levegő, de aztán ahogy suhanok tovább, bele a falu békítő langyosságába, már nem fázom.
Csend van. Rend, tisztaság, régi parasztházak. A löszfalba vájt pincejáratok sem acsarkodnak felém. Megrogyva az évszázados talponállástól, unottan tátonganak. Sehol egy ember. Vacsoraidő van. Én pedig pár pillanatra úgy érzem, besurranó tolvaj vagyok a biciklimmel: meglopom az izolálódott falu nyugtató változatlanságát.
A falu közepén ott a ház, az első szoba, ahol apám világra jött. Eltekerek mellette, ki egészen az erdős részig. Nagy darab lány nagy darab kutyáját vezeti haza a sétából. Gyanakodva néz vissza rám, kilinccsel a kezében. Nem érdekel, a falu az enyém is, apám jogán.
Megfordulok. A nyeregből pont jól belátni az udvarokba, hát leselkedem. Nézem a virágokat, a cserepeket. Semmi flanc, pont jó minden. Aztán megint apám szülőházánál vagyok, és a pillanatnyi meghatottság zavarában rosszul váltok, épp, hogy le tudok ugrani a bicikliről: leesett a láncom. És ott akkor, pár pillanatra nagyon megrémülök. Nem azért, mintha nem tudnám visszatenni a láncot, csak mégis: ez a kihalt falu, úgy, hogy tudom, a falak mögött teli van emberekkel, én pedig itt, az idegen, szóval elbizonytalanodtam.
De ott áll a buszmegállóban a busz, az is üresen, csak a sofőr ül benne, hát oda tolom a biciklit. Megállok az ablak mellett, és megkérem, visszatenné-e a láncot. Mosolyog, kedves, látom, örül, hogy megmenthet. A buszon van még valaki, egy sovány, rosszképű fiú. Ő meg sem mozdult a segítségkérésre. A sofőr felteszi, látom, megnézi a lábkörmeimet, és elköszönünk. Most meg pont úgy érzem magam, mint Sophia Loren valami dolcevita olasz filmben, ahogy teker át a város főterén, szoknyában, húsosan, nagyon nőként.
Gurulok a dombon, ki a völgyből, vissza az útra. A völgy kezdetén lovarda. Egy férfi üget egy lóval, a többi állat a füveknek bólogat az alkonyatban. Figyelem a lovast. Megindít, mert szenvedélyes, dinamikus, erotikus, heroikus.
Aztán a főúton már csak a letördelt kukoricatövek émelyítő, egyszerre édes és fanyar szagát oltom az emlékezetembe, és lassan visszacsorgok a falumba. Nagyon, nagyon jó volt egyedül lenni.
“De kifürkészem, hova ment,
S kézenfogom, megcsókolom;
S virágok közt járok, s nekem
Termi majd örök ég alatt
Szép ezüst almáit a hold,
Szép arany almáit a nap.”