Már szokásunkká vált, hogy bármilyen országban is járunk, megnézünk min. egy temetöt. Sok mindent elárulnak, engem pedig kifejezetten érdekel, hogy egyes népek hogyan állnak halottaikhoz. Jártunk giccsparádé, hegyoldalba lépcsözö temetöben Genova elött, Mallorca-n olyan temetöben, ami inkább egy mediterrán terasz volt, mindenfelé sírok tövébe dugott plüssmacikkal - nagyon szimpatikus volt, jártunk magyar, máló sváb temetöben, térdig érö gazzal rejtett, gondozatlan zsidó temetöben, francia temetökröl még nem tudok nyilatkozni, a luxemburgi temetök monumentálisak, és nem egyenként, hanem családonként temetkeznek. Na és akkor itt vannak az angol temetök. Rochdale. Dimbes-dombos. Ráadásul ösz van, arany, piros, rozsda levelek mindenütt, a fü viszont haragoszöld, beleharapnivaló, és a kövek, csoda faragványok, cirkalmas betük, pusztulásukban tökéletes müremekek. Csak ámultam, elragadott a látvány, a hangulat, az egyszerre komoly, komor, és megrendítö természeti szépség. Vöröslött az avar, csend volt, köszag, késö délután. Eszembe jutott egy vers, amit rég nem is tudom már, hol találtam. Ott a fák alatt, a sírkövek közt kószálva csak a vers elsö sorát tudtam felidézni. Most elolvasom.

Nichifor Crainic
Õszi ima

Engedd meg, hogy ugy muljak el, mint a fák
õsszel, ha lombjait veti az ág
s kék-piros-sárgái égett leveleknek
megforditott fáklya lángjaként lebegnek.

Az õszi fa: Seneca; leveleit
cseppenként elvérzõ ága pedig
a bölcs kor, amelynek vére ered, -
de áll a törzs, büszkén a kékbe mered.

Engedd meg, hogy ugy muljak el, mint a fák,
öltsek gondolatot, mint lombot az ág
s a megsebesülés lángkoszoruját
égve még lássam, hogy milyen a világ.

S ha gyermekek jönnek játszani ezekkel
az aláhullajtott gondolattüzekkel,
mint kopár facsúcs a kék magasság ölén,
az uj század számára rügyezzek ujra én.

This entry was posted on Dienstag, Oktober 16th, 2007 at 02:15 and is filed under Allgemein.