Reggel hatkor vezetni, hát nem volt egy leányálom. - Úgy érzem magam, mintha most ülnék először autóban - mondom. - Igen, és ezt mindketten érezzük is - válaszol az oktatóm.

Aztán már a nagy(?)városban vezetek, kapaszkodom felfelé a dombon, oké, most kanyarodjunk balra, igen, adj csak gázt, igen, na, tökéletes. És már nem görcsölök, nem szorongatom a kormányt, nincs folyamatosan befeszülve a felsőcombom, benne érzem magam a forgalomban, mert úgy csináltam, mintha a tükörbe néznék (helyes, igen, Juditka, látom tükröket használsz, szuper), pedig nem is, mert ez most nem a bal tükör, hanem a lelkem tükre, amibe visszalopakodtam, ahogy balra sandítottam, a domboldal, a kanyar, ó, micsodát kanyarodtam itt egyszer (köréd gömbölyödtem, mint a habverőn a hab), micsoda búcsú, pont ez az időpont (műszerfalra is merek már nézni!:) ), pont ez a borús ég oltalmazott, csíkos volt az ingje, frissen borotvált, megvágta az arcát, de szerettem a sebeit, ó, de rég volt, ó, de megőriztem, Juditka, harmadik, igen-igen, itt majd jobbra megyünk, okkké, képzeld, már megnyugodtam, ügyes vagy te, aha, fékezz szépen, kuplung, na jól van, megy ez neked, megy-megy.

Jaj, nagyon vigyorog a lelkem, kiég a garbó elöl, a két domb között, az üverben, két domb-két domb, tudod, mi az a kuloár? Miért van az, hogy a hegymászós szakkifejezésektől beindulok? Szupraszteriális mélyedés, a nyakunk alatt térképről ránk tévedt tengerszem, ereszkedj lejjebb, ott az a szűk kuloár, onnan nyílik a lelkem. - de ezeket már nem mondom az oktatónak, telizöld, ha hazamegyek, verset írok a mangóról, lejjebb, nőknél, külön sziget, korallzátony, türkizfények, áttetsző csónakos.

This entry was posted on Mittwoch, April 23rd, 2008 at 09:34 and is filed under Allgemein.