Rossz éjszakám volt: fél négykor le is mentem a nappaliba a takarómmal, párnámmal, és még ötkor is a tévét bambultam és néztem ki a fejemböl. Mélységes szomorú voltam, és folyamatosan anya járt a fejemben, hogy mi lesz, hogy lesz, mert most már mindkét hónalja is tele van csomókkal.

Azt mondja, a feje a legrosszabb, mármint, hogy a gondolatok, a félelmek, a szorongások. Naná. Elképzelni sem tudja ezt senki, csak aki ebben van.

Aztán ma egész eddig takarítottam. Porszívózás közben sírdogáltam is, legalább nem hallotta A., és mindenféle hülye képek mentek a fejemben, temetésröl, papáról, anyáról. Aztán arra gondoltam, felhívom a dokiját, de vasárnap mégsem zavarhatom. Aztán a nagy csöndes házban (A. még aludt) felhívtam Annácskát, de nem volt otthon. Csak anyukájával beszéltem, de mikor megkérdezte, hogy hogy van anya, hát már válaszolni se tudtam, csak nagyon nagy eröfeszítéssel.

Az van, hogy félek, nagyon. A karácsony még tizennyolc nap, és félek, hogy azalatt mi minden történik, mert anya azt mondja, nem fogja már megérni a karácsonyt. És az is baj, hogy erre mit lehet a telefonban mondani? Mert legszívesebben csak sírnék, mint egy buta kisgyerek, de azt meg nem akarom.

Asszem ma még késöb felhívom Annácskát, mert már annyira hiányzik valami emberi, BARÀTI hang.

This entry was posted on Sonntag, Dezember 6th, 2009 at 16:02 and is filed under Anya, E/1. személy, Egészség.