Racionálisan gondolkodni, kis lépésenként (egy a másik után, nem nagy távlatokban) jó, és amikor veszélyhelyzet van, főleg indokolt.

Több más ok mellett azért sem emlékszünk előző életeinkre (általában), mert nem tudunk az ott elkövetett dolgainkért, ígéretekért felelősséget vállalni a Jelenben. De mivel meggyőződésem, hogy minden ember a szíve mélyén jó, és csak az a kérdés, ki hol tart az útjában, ezért nem vagyunk teljesen szenilisek: az életünket mégis csak úgy igazgatjuk, kisebb-nagyobb tudatossággal, hogy affelé halandjunk, hogy jóvá tegyük mulasztásainkat, vétkeinket, valamint minél több jót tegyünk másoknak és önmagunknak.(De szépen hangzik az “így hozta az élet”, “ez a sorsom” is persze:) ).

Elképzelni sem tudom számtanilag hány és hány más élet van mögöttem/bennem, amikről nem is tudok. Erről most azért írok, mert próbálom lebontani magamban, hogy miért is fáj és szenvedés nekem is, amikor anya sóhajtozik, zihál, nyög, sír, pityereg. Talán könnyít, ha ezt megnézem, és darabjaira szedem.

Szóval ott tartottam, hogy megszámlálhatatlan élet, szerep van mögöttünk. Ezek ugye nem múlnak el nyomtalanul (sőt!), és hát ez a karma. A folyamatos múltból a folyamatos jelenen keresztül a Jelenbe haladás.

Vajon hányszor hallhattam édesanyámat, bármilyen szerettemet, idegeneket, a gyerekeimet, ha voltak, a szerelmemet sírni, vajúdni, szenvedni? Megszámlálhatatlanul. Ezek olyan fájó momentumok, amik a lényembe égtek. Viszem őket magammal, mindaddig, amíg el nem jutok egy olyan tudatossági szintre, ahol a mások fájdalma semmi mást nem ébreszt fel bennem, mint szeretetet.

Ez most akár szívtelen megnyilvánulásként is értelmezhető, de nem az. A mások fájdalma által érzett szomorúság/düh/harag/fásultság egy bizonyos nézőpontból nem egyéb, mint valami nagyon alacsony tónus. Ilyenkor mi történik? Én is közelítek ahhoz az állapothoz, mint amiben a másik van, és ezzel csökkentem a hatékonyságomat. Egyszer majd csak azon kapom magam, hogy nem tudok segíteni, nem tudok jobb kedvre deríteni, hanem csak gubbasztok a másik mellett, szótlanul, fásultan. Vagy menekülök a másik elől.

Számomra csodálatraméltó az az állapot, amikor valaki a másik fájdalma kapcsán nem keseredik el, és zuhan meg, hanem az együttérzés mellett (mert az együttérzés egészen más!) képes a derűs szeretetre. Mi történhet ilyenkor? Nagy valószínűséggel az, hogy az illető egy magasabb nézőpontból képes szemlélni a fájdalmakkal/bánattal küszködő társát.

Ha magam elé veszek egy négyzetrácsos lapot, és olyan közel hajolok hozzá, hogy szinte az orrommal megérintem a lapot, mit látok? Pár négyzetet. Ha megemelem kicsit a fejem, már több négyzetet látok. Ha ez így megy tovább, egyszercsak már látom a teljes lapot. Aztán az asztalt, amin a papír hever. A szobát, ahol az asztal áll. A házat, az utcát, a várost, a vidéket, az országot, a kontinenst, a Földet.

Így nézhet egy mester, egy Jézus, egy Buddha a halandóság tudatában rekedt emberre is. Miért sajnálná? Hisz tudja, az úton van, és amiben épp van, csupán egy állomás. Ahogy a járni tanuló kisgyereknek sem javasoljuk, hogy “Hé, ugye mennyire fájt, mikor lehuppantál? Inkább ne tanulj meg járni, és nem fog semmi fájni ezentúl!”, úgy egyJézus szemében sem felesleges egyetlen szenvedés sem. És ugyanez igaz az örömökre is.

Együttérzek a másikkal, de nem süppedek bele az ő állapotába. Az az ő sorsa most, az enyém az, hogy támogassam. Szét kell tudni választani azt, hogy mennyiben vagyok képes együttérezni a másikkal, és mennyiben szól arról a személyes fájdalmam, hogy félek a veszteségtől. Attól a veszteségtől, hogy elveszítem őt, és így kevesebb leszek. Mert a veszteség is egy olyan belénk égett ősélmény, amit nagyon nehéz feltárni, szétszedni és magunk mögött hagyni.

Nincs más út, mint a Szeretet. A szeretet véd, óv és megmenekít, és attól, hogy valaki levetkezi testét, még nem kell megszűnnünk szeretni őt, és ő sem szűnik meg emlékezni ránk, egymásra.

Anyukám nagyon gyenge és sokat pityereg, csendesen. Én pedig ilyenkor tehetetlennek érzem magam, mert nem tudom ezt a témát így kibeszélni vele. Azt látom rajta, hogy rég belenyugodott abba, hogy meg fog halni. Nincsenek benne hiányérzetek, de a szenvedéstől, a kiszolgáltatottságtól retteg. És ez sokszor dühíteni tud engem, mert nem tudja önmagát annyira szeretni, hogy feltételezze, a családtagjai szeretettől indítva gondozzák. Tehernek érzi magát. Ilyenkor szoktam tőle kérdezni, hogy neki teher volt-e a nagyanyámat ápolni. Persze azt mondja, nem, “de ez más”:).

És ez megint egy új gondolatot ébreszt bennem: hogy ki mennyire képes rá bíznia magát más valakire, és “elviselni”, hogy “Igen, szükségem van rád, ez nem gyengeség bennem, és képes vagyok elfogadni a támogatásodat. Szeretem magamat a hiányosságaimmal, és hálával tudom befogadni mindazt, amit nyújtani tudsz.”.

This entry was posted on Dienstag, Dezember 29th, 2009 at 20:29 and is filed under Anya, Spiritualitás, Zene.