fejben rajzoltalak:
először
a szárnyas delejt,
faragott karodat,
aztán
pattanó homlokod
következett,
amint szélein a vér
döngén dagad

de ha
tovább skiccelek,
már barbár hinta vagy,
- röpíts! -,
mi elragad,
míg öled,
fél négyzetméternyi hasad,
böjtölő szád
végre felfakad
és megérkezel
tömött húsomig

nyúlj lejjebb,
holdas szurdok nyílik itt
rózsa-szín, mint
a barracas-i falak,
fríz ujjaidnak
lidércfény-csókjaim világítanak

aztán a titkos kanyon,
izga, idegen ártér,
befonja milliónyi
rőt ér

végül körte alakban
a tó,
a belső tenger,
apró lelkeké
óvóhelynek való

de ijedten megremeg,
amint odanyilaztalak,
kócos nonfiguratív kazal
lett a két alak