Gezemicelevest főztem, közben pedig egy nagyon aranyos Feri bácsit hallgattam az MR1-en (a konyhában bejön:) ), aki egy nyolcvankét éves sóskúti biovállalkozó. Meséli, hogy a szamóca mellé fokhagymát kell ültetni, mert az jól elkergeti a kártevőket, és így neki az első fagyig terem. Tele van biotermesztési szabadalmakkal, átlag napi hat órát dolgozik a kertben, a saját zöldség-gyümölcs kertészetében.

Azt is meséli, hogy nála még most is a kertből hozza a felesége a friss zöldséget, répát, januárban, ugyanis van valami technológiája (erről lemaradtam), és mert amit az ember a pincében tárol, folyamatosan veszíti el a beltartalmi értékét, tavaszra pedig el lehet felejteni. Január van, és nála saláta, káposzta, zöldség van a földben.

Látom magam előtt a kis öreget, és eszembe juttatja nagyszüleimet. Nekik is járt a”Kertészet és szőlészet” újság (én csak a Lakáskultúrát nézegettem), és hétvégeken, ebéd után a csendes pihenőkor papa és mama felváltva olvasták a szemüveg mögül.

Nyolcvankét éves, napi hat óra munka, fizikai sport, friss levegőn, csupa tervvel, várakozással, teremtéssel - nem csodálom, hogy jól van, és nem csodálom, hogy a másik oldalon meg azt hallom mindenhol, hogy menedzsereknek műnapot találnak ki, masszírozásra járnak, és nem értik, mitől is depressziósak és mitől is nem találják az élet értelmét.

A föld szeretete, a kertészkedés szerintem azt is megadta az embereknek, hogy tudtak várni, kivárni. Valahogy ösztönösen beléjük ívódott az a szemlélet, hogy mindennek megvan az ideje (vetésnek, szedésnek, szüretnek, stb.). Tudták, hogy attól, hogy valami még nem látszik (mert még nem bújt elő a földből), attól még ott a mélyben történik valami, aminek következménye lesz. És ez segíthette őket bölcsebben élni egész életüket. Arról nem kell írnom, hogy a mai ember erről alig tud valamit.

És Feri bácsi egyetlen mondatot sem kezdett azzal, hogy “úgy gondolom”.

This entry was posted on Dienstag, Januar 12th, 2010 at 16:11 and is filed under Emberek, Spiritualitás, Természet.