Hová tartasz? Ez volt a tegnap éjszakai konyha-session témája. Természetesen nem jutottunk sehova, csak oda, hogy megállapítható, hogy azon kívül, hogy mások, családom egyes tagjainak életét menedzselem, gyakorlatilag életképtelen vagyok, nincs semmilyen innovatív ötletem arra, hogy hogyan keressek pénzt, nem jön tölem semmilyen iniciatíva, csak vagyok.

És ez így is van. Régen festettem, fess voltam, pörgös, dolgoztam világ életemben, mostanra meg tele vagyok gondokkal, szinte állandó gyászban érzem magam, azt érzem, hogy nem tudok rendesen németül megszólalni, mint nö egy igénytelen, slampos dög lettem, akit észre se lehet venni az utcán, ha csak azért nem, mert annyira nöietlen, null vagyok az egyszál farmeromban, meg a baszomnagy télikabátomban, a se hosszú, se rövid hajammal, festetlenül.

Aztán elgondolkodtam azon is, vajon mi a picsának vannak télen kipingálva a körmeim, amikor zokniban és papucsban vagyok?

Aztán ez a konyhai session után megmostam a fogaimat, felvonszoltam magam az ágyba, amíg A. fel nem ért, olvastam kb. két oldalt a Szabó Magda könyvböl, leoltottam a villanyt, és amíg tépte a vad szél a tetöt, azon merengtem elalvásig, hogy milyen kurva jó is lenne szimplán megdögleni.

Holnap meg buszozás haza, öregapám temetésére. Már biztos elhamvasztották, és engem minden éjjel álmaimban kísért a kép, ahogy a szívókás üvegböl issza szerencsétlen a Sió almalevet, és három szívás után ernyedten hullik az üveg a hasára, amit nem is érez. Aztán ezt a képet elhessegetem, és, hogy ne érezzem magam egészen nyomorultul, elöhívom inkább azt a képet, amint fölé hajolok, és a zeneszóra beletúr és simogat a beondolált hajamba, és megsuhint a kedvessége pár pillanatra.

Valahogy ki kell magamból gyászolni öt is. Csak hogy? Próbálkozom vele, miközben répát pucolok, vagy krumplit hámozok, vagy amikor a kádban fekszem. Beszéltem róla eleget A.-nak, ezzel már felhagytam. De bennem azért még itt van. Az Ildikó azt mondta, olyan, mintha örökösen gyászolnék. Hát talált, süllyedt. Mi a faszt csinálnék, ha három éve az életem fölé egy kurva árnyék húzódott, az anyám betegsége? És még azok a dolgok, amik nyomasztanak, de sosem írok róluk itt? Az azért elég sokat lefoglal a kapacitásomból, és kicsit nehezebb kreatívnak lenni, meg ötletelni, hogy mi a faszból leszünk milliomosok.

Negyed három. Már ötvenszer végigszámoltam a fejemben, hogy mikor kell elkezdenem fürdeni, mert hajmosás, borotválás, hajszárítás. Csak az a baj, hogy amíg itt csak írok, mint egy gép, addig legalább megvan az a kontroll, hogy ne bögjem el magamat attól az undorító szájízzel, amit csalhatatlanul felismerek, mikor a hangulatom a halál faszára megy. Mit lehet kezdeni az ilyen napokkal, amikor felkelni sem volt kedvem, hanem csak heverni az ágyban, lehúzni a redönyt és várni, hogy megszünjek?

Fél ötkor nögyógyász. Addig inkább sírok egyet a kádban, hátha könnyít.

This entry was posted on Dienstag, März 24th, 2009 at 15:13 and is filed under Allgemein.