Fogalmazni kezdtem egy mailt az onkopszichológusnak, aztán négy mondat után töröltem az egészet, mondván: semmi újat nem tudna mondani, semmi olyat, amit magam ne tudnék. Akkor meg minek?

Végülis minek is? Mire jók a “független szakértők”? Arra, hogy nem merünk a társainkkal egészen őszinték lenni. Arra, hogy/mert nem merjük önmagunkat társaink előtt nyíltan, félelmek nélkül felvállalni. Így hát vállaljuk az egyszerűbb (kevésbé konfrontáló), de annál költségesebb verziót. Befizetünk a hivatásos hallgatósághoz.

Mert annak tartom a pszichológust. Sosem voltam még, de magamat ismerve, csak hallgatna, ahogy felvázolom az életemet, relációimat. Újat nem tudna mondani: ahhoz túl sok nézőpontot tudok felvenni, és még nehezemre sem esik.

Nálam ez az “elmenni a pszichológushoz”-téma leginkább azért bukkan fel mostanában, mert úgy érzem, el vagyok veszve a bábák közt, és valami olyat akarok, ahol csak én vagyok a porondon, én vagyok A Valaki, és vagyok a középpont, a főszereplő, a nagybetűs protagonista, és végre tök egyedül szétnézhetnék a fejemben/lelkemben.

Pedig vannak barátaim, de nem találkozom velük. Mert vagy Bécsben vagyok, vagy jövök anyámhoz, és ha én érnék rá, ők nem érnek rá, és még az is van, hogy nem olyan vagyok már, mint rég, hogy mindent kipofázok. Titkaim lettek, komoly titkaim, amik nem akaródznak kisurranni a szívemből. Még nekik sem.

És túl sokat “viselkedem”. És azt képzelem, a pszichológusnál nem kellene viselkednem. Ezt a “viselkedést” is szeretném kiiktatni magamból.

Ott a mai példa. Anyám dokijával beszélek. Behív a kezelőbe. Érzem rajta: az idők során megszeretett, bizalmas, kedves velem, nem magas lóról beszél, hanem olyan, mint egy bölcs nagybácsi. Már meg is érint, megszorítja a kezem, távozóban végigsimít a karomon. Úgy néz a szememben, ahogy a kezdeti időkben nem: melegbarna, hűséges kutyatekintete van, abszolút bizalomgerjesztő.

Szóval ülünk a kezelőben, és anyám esélyeit latolgatja, ami gyakorlatilag az, hogy semmit sem lehet tudni: minden ember más, hinni kell. És kezdi mondani nekem, hogy ő mennyire látja anyám szemében, hogy micsoda támasz, hogy ott vagyok vele minden kemón, és hogy anyában megint ezt a hit-tüzet kell felcsiholni, mint rég. És dícsér engem, és melenget a szavaival.

És ott ülök én, bőszen bólogatok, és amikor ott ülök vele szemben, akkor azokban a percekben én is úgy gondolok mindent, és elhiszem neki magamat, anyámat, azonosulok mindazzal, amit mond. Gyakorlatilag leszűkül az univerzumom anyám univerzumára, amiben egy segítő vagyok. És a saját univerzumom akkor épp nincs. Így visszagondolva nagyon érdekes érzés.

Aztán kikísér az ajtóig, és az ajtóban megkérdezi: és akkor, Juditka, mikor megy vissza Bécsbe? Na ez a kérdés már más. Mondom neki: ilyenkor, míg átmegy rajta, vele vagyok, aztán mikor kezd javulni, akkor. Búcsúzunk, elválunk egymástól.

És EKKOR kezdek magamhoz térni. Én nem azt várom, tényleg, hogy anyám dokija az én lelkivilágommal foglalkozzon, csak érdekes maga a szituáció. Az, hogy egyre jobban kiabálok belülről, hogy elég, hogy itt vagyok én is, Valaki, vegyetek észre, tartsátok tiszteletben, hogy van egy életem, egy saját életem, ami szét van zilálva, és frusztrál a kétlakiságom már nagyon-nagyon.

Mikor vagyok jó kislány? Ha ezt csinálom? Nem hiszem. Miért akarok egyáltalán a jókislány szerepében tetszelegni? Mert anyám ezt nevelte belém, a pedagógusgyerekbe? Hogy én mindig mosolyogjak, legyek tisztelettudó, és ne kirívó, megbotránkoztató, mert különben szégyent hozok rá a tanáriban?

Hol van az én igazi arcom? Előbukkant-e valaha is már az igazi arcom? Mindenféle rámaggatott és felvett szereptől mentesen, csupaszon, szociális és ilyen-olyan manírok nélkül? Félek én attól, hogy ha nem vagyok jó kislány, akkor csalódást okozok? Akkor megítélnek? Akkor elveszítek egy szimpatikus szerepemet?

Hány felé kell, ha egyáltalán kell szerepeket játszanom? Mondta valaha is valaki, hogy csak akkor szeret, ha ilyen és ilyen vagyok? Valójában mi a fontos? Másoknak vagy magamnak megfelelni? Hányszor kell figyelmeztetnem magamat, hogy a saját szememmel nézzem a világot, ne pedig mások vélt szemüvegén keresztül?

Meddig kompromisszum valami, és mikortól megalkuvás? Meddig oké, és honnantól integritásprobléma valami?

Ezeket és még sok más kérdést lenne jó letisztáznom.

This entry was posted on Mittwoch, Juli 29th, 2009 at 23:43 and is filed under Anya, E/1. személy, Lélek.