ha látnád:
a vánkosban még itt pihen
gömböly koponyád nyoma,
formád negatívjába lopódzom,
mósusz, bókoló tőzegáfonya
rekken,
illatod zúg, mint
sípos templomi orgona,
kókadt karomból
pézsmaszarvas-jelenés
fut tova,
lentebb
szemérmes moha-
sziget sivoltja szét:
“még egy utolsót!”
s mielőtt
elmémben partot érsz,
kuruzsló
csókot olts oda..
bár
szégyellem olykor,
amiért
ennyire szeretlek,
pajzán szelekbe
űzöl,
kútnak s ketrecnek
boldog hűség
telepszik
csenge lelkem köré,
visszaalusznak
rajtunk
a párás hajlatok,
most ne szólj,
még
utolsó simításodban nyargalok