Vannak a régi blogomból postok az emlékezetemben, amiket nagyon bánok, hogy elveszítettem.

Imi ötvenéves születésnapját egész napos bringázással akarta ünnepelni. Hajnalban indult a Szentendrei-sziget felé. Nem sokkal az első keréksurranások után az úton hirtelen egy sündisznó család baktatott keresztül. Imi élesen befékezett, defekt. Nagy hajcihő és számos akció után sem sikerült megreparálni a biciklit, és egész nap biciklit tolva barangolta keresztül-kasul a szigetet. Szedett kakukkfüvet, haza vitte, leszárította, megőrölte, én pedig megkaptam a palackba zárt szabadságot.

Vagy ott van a flamand kaland. Így, hogy “flamand kaland” micsoda bugyután hangzik. Kaland volt, de véresen komoly, megváltó, elesett, titkos és talán még kicsit ügyetlen is. (A szobában felejtettem az esernyőt, és másnap sms-ben dobattam ki a szemétbe…). És erről volt egy jó poszt, giccses-romantikus holland szélmalommal, mert megetetett maga előtt kövér csokoládébogyókkal is. Aztán vártam, nem jött, mégis boldog maradtam.

A flamandról viszont már eszembe jut dadaista időszakom, nahát, “Dada”, ahogy leírom, csak elülőn tudlak megmosolyogni. A beceneved és kész volt már - mert valamilyen aberrált okból senkit nem vagyok képes az anyakönyvezett nevén szólítani - aztán elpukkadt az eset. De az élményt, amint a Váci úton evezünk keresztül, miközben kézfogásunk egy jégkockát rejt, és az éjszakai hőségben és testmelegünkben pillanatok alatt elolvadt: szóval az azért felejthetetlen nekem. Mert nem is a randevú - végtelenül suta volt - hanem ez a jégkocka, ahogy egy pillanatra jég ráfagyott a tenyerünkre, aztán, ahogy kicsorgott, végig a tenyerek élén, az valami ritka erotikus volt. Innen visszanézve, talán ott kellett volna hátat fordítanom neked, de olyan rég csókolt meg már valaki, ráadásul olyan magasról, mint azt Dada tette valami szökőkutas sarkon, a túloldalon a Lehel piaccal, hogy kihagyhatatlan volt, és szerepben is voltam még, hogy deénakkorismeselányvagyokmajdaDadabebizonyítja.

Na hirtelen elkapott a nosztalgia, és kicsit eszembe jut, mikor Flagellum Dei egy elegáns mozdulattal a sarokba kúrta (!) a szülinapjára ajándékozott Kis herceget. Pedig olaszul volt (El piccolo principe) és olaszul írtam bele, hogy bon compleanno (vagymiapicsa), dátum, cirkalmas írás, ki volt találva, totál corporate design, hát nem jött be. Utána egyszer láttam, hogy a csíkos dobozba gyűjtött egy millió szerelmes leveleim között szöszmötöl, de épp akkor mentem el a szoba előtt, és sietősen vissza gyűrte az írásomat, és akkor éreztem, hogy pipacsok pattannak az arcomon, és gyorsan lementem a boltba kóláért.

Jaj, nagyon szeretek blogolni, de valamiért csak a régi post-jaimat tudom egyelőre rekonstruálni. Klózsjórájzgimmijórhenddarlin, ez már a romantika szak.

This entry was posted on Mittwoch, Juni 27th, 2007 at 17:48 and is filed under Allgemein.