ez a vers, Attila,
egyedül a tiéd,
a dalokért,
miket vércsatornáimba oltottál,
a boldog plazma,
mint  lángszín magma-
folyó, bugyog,
ma így utaztatlak
a testemen át,
állsz-e sodrásomba?
azt írod, nőt vonna
magába az ágy,
hát verslábakon,
de itt vagyok

ha szólsz:
selyem-ostor,
Isten Ostora,
az ingó szív
ózonillatún sistereg,
két napja altatlak-keltelek,
a tudomány ostoba
szava szerint
az emberi szervezet,
a sejtjeink, (a sejtelem)
hétévente örökre eltemet
mindent, mi elhalt s régi,
de mégis,
ez már a tizedik év
s te még mindig
itt vagy,
és csak most jut eszembe,
hogy neved is
(apró kalitka)
túl ritkán mondtam ki:
~ A t t i l a ~
a mi szerelmünk
lakatlan gólyafészek,
pacsirta
lesi, jön-e új lakó,
néha muszáj
ügyetlenmód megszólítsalak,
az öröklétbe szántottam,
mi ki nem mondható:
rímet, rigmust,
elhullott szárnyamat

*apró kalitka