Nagyon nehéz nem sajnálni embereket. Meglátni, hogy épp mikor, ha csak kicsit is, de igazságtalanok. Holnapután temetés. Anyukám a konyhában áll, sülnek a tepsikben a zserbók a torra, a habos-diós már tegnap kész lett, kockázza a marhahúst, és nyomogatja a derekát, mert nagyon fáj neki. Kezében a nagykés, a lelkében is ágaskodnak a tőrök, érzem. Mert alighogy belekezdek a mondókámba, nem mulasztana el egyetlen pillanatot sem, hogy valami negatívum kapcsán ne kapcsolná hozzá apámat. Dugiban grimaszokat vágva, amire ugrok. Gyűlölöm látni benne ezt a visszafojtott agressziót. Mondom a mondókám, és közben nem reagál, mintha nem is beszélnék, HOZZÁ, vagy tök másba kezd.

Megértem, de nem is értem, sokszor. Látom, hogy fáradt, hogy kimerült. Erején felül teljesít. De túl, túl, túl sok, ahogy buta módon önmagát ostorozza.

This entry was posted on Donnerstag, März 26th, 2009 at 00:12 and is filed under Allgemein.