Látom, hogy az egyik otthoni szomszéd csaj már berendezte a gyerekszobát. Kb. két-három héttel van korábban kiírva, mint én. Nem tetszik, mert csupa micimackó, de legalább már megvan. Nekem még se kiságy, se semmi, A. meg csak nyugtatgat, hogy úgyis meglesz minden időben. Kezd az agyamra menni, és nem értem, mit nem lehet azon érteni, hogy ez valahol hormonális is, hogy nem az utolsó percben akarom berendezni a kiságyat? Egyáltalán, ki tudja, mikor lesz az utolsó perc?

Ez az izoláció. Én még a kismama-halmaz tagjának sem érzem magam. Nem pofázok senkivel a méhszájamról, terminusról, mittudomén miről, hanem reggel korán kelek, még most is dolgozom, fél hatig, este fél hét mire hazaérek és nem jártam kismama jógára, illetve nincsenek kismama barátnőim, akikkel átszellemült arccal nézegetjük a babaruhákat.

Nagyon unom, hogy ilyen búval bélelt vagyok a szívem mélyén. Nem tudom, hogy álljak neki ezt felszámolni. Gondolom, a gyerek majd segít, de arra is gondoltam már többször, hogy lehet, hogy most tartom magam, és mikor a gyerek megszületik, akkor fordulok igazán be, mert akkor már testileg nem ártok a gyereknek, mert rajtam kívül lesz. Különben ez is az agyamra megy, hogy mindenki kurva okosan meg tudja mondani, hogy “a gyerek mindent érez“. Tényleg?! Na ne mondjátok.

Szóval kiváncsi vagyok, hogy alakul az élet. Az biztos, hogy sokáig nem fogok megalkudni, akkor inkább majd egyedül élek (habár most is egydül élek). Néha arra is gondolok, hogy csak az időt húzzuk A.-val és csak toljuk magunk előtt azt, hogy ennek úgyis vége lesz(van) (egyszer).  A legrosszabb az, hogy tényleg elhatalmasodott rajtam ez az örömre való képtelenség.

Gondolom, nem így kellene gondolkodnom nyolc hónapos terhesen, de hát ez van.  Végülis senki se foglalkozik a terhességemmel, nem érzem a családban sem a várakozást, nem is lesz itt semmi extra, asszem, inkább majd én elleszek szépen a gyerekkel és folyik az élet tovább.

Idegesít az apám is. Állítólag rendbe teszi öcsém bölcsőjét is, de ma kiderült, hogy a függönytartó meg sincs, és ezt elfelejtette velem közölni, és mikor rákérdeztem, azt mondta, “majd csinálunk valamit”, ettől azóta is idegrohamom van, mert bármit csinál, az egy összebaszott, slendrián munka. Előre félek hazamenni és meglátni, hogy hogyan lakkozta le a bölcsőt. Ha nem tetszik, azonnal beledobom a kazánba.

Elegem van belőle is: lelakja a házat, amire anyám egész életében gondosan vigyázott. Karácsonykor én takarítottam nagy hassal utoljára, mégis őt sajnálja mindenki, mert két éve elveszítette a feleségét, akinek a betegségét képtelen volt konfrontálni és engem ugráltatott Bécsből, és aki arra nem volt képes, hogy ha jöttünk haza a kemóról, akkor ne szidjon mindenkit az utakon, mert az anyám a kemó után épp nem az ő agresszív dumájára volt kiváncsi. Most meg nagy a sírás, mert egyedül maradt. És szétbasz mindent maga körül.

Karácsony óta nem voltam otthon és a szülés előtt szerintem max. egy délutánra fogok hazamenni, összeszedni a pólyát meg nem tudom mit. Teljesen neki vagyok keseredve az egész életnek és csak azt tudom magamban nézegetni, hogy nyolc hónapos terhesen nem szabadna ennyire rossz hangulatban lennem. A barátaimat nem hívom fel, nem hívom vissza, mert képtelen vagyok erőt venni magamon és normális lenni.

Az, hogy emberek boldogok, élvezik az életet, rendben van nagyjából az élet körülöttük, na ez nekem teljesen unreális.

Gondoltam, írok egy verset. Jó lenne kiírni magamból azt a valamit, azt, hogy anya holnap lesz, hogy két éve meghalt…és mindent, amit ezzel kapcsolatban érzek. De nincs Word-öm, én pedig word-ben írtam régen a verseket. Szóval nem megy. Se a gondolat, se az érzés, se a technikai része.

Annyi van, hogy volt egy beszélgetésünk A.-val, ahol őszintén elmondtam, hogy elegem van ebből, abból, amabból. Azt mondja, neki csak az a célja, hogy együtt jól legyünk, jó kis család legyünk, stb. Bízzunk benne.

Tegnap reggel havat lapátoltunk a ház előtt, illetve csak A., ma pedig tiszta tavasz, végre. Durván közeleg az idő, kb. 6 hét, és akár meg is szülhetek.

Just another love story címmel néztünk tegnap este egy dán filmet. Nincs mese, a dánok megint nagyon jót alkottak, igazi különleges szerelmi szálas krimi, nagyon jó mondatokkal. Volt pár pillanat, amikor azt hittem, hogy kicsit ilyen dánosra vett Talk to her film lesz, de nem.

(A gyermek végigrugdosta a filmet..:) )

Ma vettem a gyermeknek újszülött pelenkát, nedves törlőkendőt, előkéket, fürdőkádba szivacsbetétet, kis sapkákat és kis kesztyűcskéket, Bübchen hintőport, magamnak a kórházba egy hálóinget, eldobható bugyit és tenaladyt (azt írják, ezt kell vinni…:S). Kezd egyre izgibb lenni.

Eredetileg kiskádat akartam venni a drágámnak, de csak ocsmányságok voltak, ráadásul gnóm dinókkal vagy disney-figurákkal felmatricázva, szóval no comment, a legjobb lesz nekünk az ikeás kiskád. És még mindig mennyi minden kell!

Rudolf trónörökösről olvasok egy könnyed, de annál érdekesebb könyvet. Sok szó esik természetesen Sisiről is és a császárné virágoskert lelke puszta legenda.

Lassan szinte mindent meg fogok érteni az anyukámmal kapcsolatban.

A reggel úgy indult, hogy ugye alapból nagyon szomorú voltam a tegnap esti kijelentés miatt. Aztán ahogy kiléptünk az ajtón a szembeszomszéd nő épp felmosott. Nyilván nem szívesen gyaloglok végig a frissen felmosott folyosón, más munkáját, de repülni sem tudok, és valahogy ki kell jutnom az objektumból, hogy eljussak a munkahelyemre. Mondom is a kis hölgynek: - Ne haragudj, hogy átgyaloglok rajta.

Erre aztán a kis hölgy bedünnyög, hogy “ti vagytok a héten pedig szerintem a takarítás-felelősök”, és rám se néz, és SZERINTE. A falon ott fityeg az a kurva beosztás és én TUDOM, hogy jövő héten leszek felelős. Másrészt itt csak ÉN lakom. Hiába mondtam el neki KÉTSZER, hogy nem én nem mostam fel, akkor se nézett fel, csak baszta a felmosófát és baszott ránézni a táblára.

Ezután a mai napon végignyomtam egy felettébb kellemetlen reklamációs beszélgetést, aztán hazaérkezvén kiírás várt a bejárati ajtón, amit nem is részletezek, de ma telt be a pohár. Mindennel kapcsolatban. Valahogy semmi sem úgy van, ahogy kellene. Se a férjem, se semmi. És én meg a 32. terhességi hétbe lépek…

Amilyen jól indult az este, olyan rossz lett a vége. A.-val beszélgettünk, mert hirtelen már tegnap este megérkezett és ugye az örökös probléma: én nem tudom feldolgozni, hogy engem megcsalt+körülmények. A tegnap este “újdonsága”: igazából engem nem is néz nőnek.

Most reggel van, iszom a koffeinmentes kávémat és azon gondolkodom, hogy nyolc hónapos terhesen érdemes-e egyáltalán ezen sirdogálni ill. hogy miért mondta azt, hogy gyereket akar, ill. hogy miért kell nekem gyereket szülnöm. Nyilván nem szeretném, h. a gyerek a hasamban azt érezze, hogy nem akarom őt, mert nem így van, de hogy kellene ezt csinálnom, hogy amíg még a hasamban van, kizárólag virágoskert-lelki életem legyen?

Kicsit úgy érzem, hogy beomlott a világ, meg úgy is, hogy azt hiszem, ha lejárt a gyes, el kellene válni (addig adminisztratív okokból nem), mert én nem akarok úgy meghalni, mint az anyukám. Addig meg tényleg a gyerekre koncentrálni, élvezni majd ezeket a visszahozhatatlan első éveket és ha már lehet majd, Évivel kurvára berúgni és együtt énekelni.

A Második Legnagyobb Szerelmem olyan elbűvölően üzent a facebook-on és meghívott márciusra Bécsbe kávézni, mert épp arra fog járni, és évek után is utalt egy közös titkunkra, hogy azóta is el vagyok olvadva tőle és napközben a rég elfeledett illatát érzem az orromban, az Első Legnagyobb Szerelmem pedig tegnap szólt végre maga is, hogy jövő héten jön haza. Na most én kb. a nyolcadik hónapban vagyok, és természetesen nagyon félek a találkozóktól, ill. attól, hogy ezek a csodálatos férfiak engem ilyen állapotban lássanak, másrészről legszívesebben most azonnal lefeküdnék a sötét szobába és semmi mást nem csinálnék, mint rég elfeledett történeteinken álmodoznék, de JÓ SOKÁIG!:) Bíztató, hogy ez a fajta teljesen hülye attitűd még mindig bennem van!:) Vigyorgok, mint egy vadalma.