De most nem “úgy”, hanem konkrétan. Volt tegnap éjjel egy nagyon jó pillanatom (vagy több is). Találtam egy zenét, amit még nem tudok megmutatni, de hamarosan jön. Ezt hallgattam fülhallgatóval, aztán gondoltam egyet, felkeltem a székről, az asztal mellől, és elnyúltam a földön.

Éjszaka volt, már visszahúzódott a fülledtség, és jól járt a levegő. A nagy, nyitott ablak előtt feküdtem. Testemen végighúzódott a fülhallgatózsinór és éreztem, amint zsong a zene a huzalban. És a fülemben a dallam, ez a himnusz.

És akkor ott, abban a momentumban felszabadultam. Képes voltam átadni magam mélységeimnek-magasságaimnak, kizárni mindent és mindenkit, és vitorla tudtam lenni, akibe belekaptak a végtelenség áramai. Én pedig gömbölyűre feszesedtem.

Szerelem-termikeken suhantam, súlytalanul süvítettem keresztül mindazokon az eseményeken, amitől azt tudom érezni, a létezés csodája vagyok én is, mások is. Önnön gazdagságom voltam, valami anyagtalan összesség, zárak nélküli kincseskamra.

“Tenger titkait
Hányszor gondolom,
Hangját mormolom,
Annyi utaim elfogadom.

Fontos dolgaim
Úgy elmúljatok,
Mint az értelem,
Ha eszembe jut a szerelem.

S újra látom ám,
Ott az óceán,
Túl a gondokon
Írjunk krónikát új utakon.

Mi a csók: a béke, kényelem,
Pár szép megtorpanás,
Mi, ha vitorla húz a szélben:
Életben maradás.”

- szólt, és mosott át a dallam, én pedig kihajóztam szívem-lelkem végtelen vizeire. (”Mi, ha vitorla húz a szélben: életbenmaradás”.)

Na v i g a r e n e c e s s e e s t … !

This entry was posted on Samstag, August 29th, 2009 at 13:19 and is filed under E/1. személy, Lélek, Szív.