Nem tudok lenyugodni, nem tudok kikapcsolni. Hiába. Idegeskedem, aggódom. Ma beszéltem anya orvosával, úgy néz ki, a húsvét utáni héten műtik, megint. Aztán, hogy ott benn mit látnak, ki tudja. Ha nem jó a helyzet, akkor megint kemó. Januárban volt az utolsó kemója. Erre nem lehet mit mondani. Csak cikáznak a fejemben az első műtéte utáni napok. Pontosabban az első percek. Mikor az orvos csurom vizesen jött ki a műtőből, 3,5 óra után. Rossz hírekkel. Ahogy apám úgy bőgött a kocsiban hazafelé, hogy attól féltem, nem tud hazavezetni. Aztán mikor beléptem a kórterembe, és megláttam az én erős, stramm anyámat, úgy, hogy elveszett az ágyban. Aztán, mikor már itthon volt, és minden este lámpáztam a sebét. Aztán, mikor nem tudott a kimerültségtől aludni. Hiába kapott nagy adag altatót. Húsz perc után megint fenn volt. Ahogy belőtték az altatót neki, és egyre lassabban beszélt, és azt mondta: “nagyon szeretlek, kislányom”. Mert ezt előtte sosem hallottam tőle. Annyira félek, annyi a félelmem, és nem mondom senkinek, csak futtatom őket magamban. Megint ott tartok, hogy kívülről várom, hogy mentsen meg valaki, tisztítsa meg valaki az agyamat, közben tudom, hogy ez képtelenség, nem ez az út, és nincs vége, sosincs vége, hogyazajókurvaéletbasznámegazegészet.

This entry was posted on Montag, März 17th, 2008 at 17:17 and is filed under Allgemein.