A mai nap például nem volt olyan percem, mikor a kommunikációm ne erőltetett, megjátszott lett volna. Nem volt egy percem, mikor nyugodt, kiegyensúlyozott lettem volna. Minden mosolyom műmosoly volt - hiába húztam a számat mosolyra, odabenn a lelkem fapofával nézett.

Sokszor beszéltünk az erőltetett kommunikáció kérdéséről a férjemmel. Arról, hogy az mennyire kimerítő és mennyire álságos, és hányszor csúsztunk már bele imitt-amott.

De ez a mai nap. Szerintem többéves rekordot döntöttem meg. Ilyesmire csak úgy emlékszem, hogy akkor voltam ennyire erőltetett, mikor idegen gyerekekkel táboroztam, vagy valami szakmai akármin voltam összezárva más (nálam sokkal nyomulósabbnak tűnő) hülyékkel.

Egyszerűen az volt ma, hogy bármit mondtam, semmit nem éreztem közben. Anyámat is akkor sajnáltam, mikor egyedül ültem a gép előtt, nem pedig mikor vele voltam.

Azt hiszem, ez valami lelki védekező mechanika - amit nem szoktam alkalmazni, most pedig mégis ráálltam. Ez a szenvtelen tűrése az eseményeknek, másoknak, magamnak. Ha nem érzek semmit, akkor nem fáj semmi. Ha nem gondolok bele semmibe, nem kell min agyalni, nem lesz, mi megindítson, feldúljon. Nincs kedvem olvasni (ami nagy csoda), nem köt le semmi, csak egy eleven befeszülés voltam ma.

Talán két esemény van, amelyek közben kicsit jó passzban voltam. Az egyik, mikor elmentem kocsival bevásárolni, és egyedül ültem, vezettem, gyorsan, biztos kézzel. A másik pedig az alább látható videó nézése közben. Amikor elrugaszkodik az ember, de még földközelben van, és hallani a szuszogását. Akkor azt ott nagyon átéltem, mert tudom, ismerem az élményt, és pár pillanatra kiszakadtam ebből a valóságomból, és önfeledten boldog voltam, hogy dejó, hogy igen, ezt is lehet, ez is létezik, hogy a testünktől függetlenek vagyunk. És akkor megindulva el is sírtam magam.

Aztán most az lesz, hogy befekszem az ágyba, nézek bele jó ideig a sötétbe, nem gondolok SEMMIRE, még az erőltetett kommunikációra sem, nem leszek senki, se judit, se semmi, hallgatom a békabrekegést és az éjszakai zsákutca zajait, a gyomrom korgását. Hallgatom - nem jól mondom; hagyom, hogy átfolyjanak rajtam, és valamikor elalszom. És épp ez a semmire-gondolás, az, hogy nem kell készenlétben lenni, fogja kicsit kisöpörni az agyamból a szemetet.

És a “kisöpörni” mágiája. Van egy képem, szeretem visszahívni a látványával, illatával. Reggel hatkor kocsizunk át a főnökömmel az üres Pécsen. Lehúzott ablakokkal. Nem szólunk egymáshoz, még borzongok a hűvösben. Az ég bíboros. Előző éjjel nagy szélvihar tombolt, a Mecsek kontúrjai (és minden apró részlete) teljesen éles. “Jót tett ez a tegnap esti szél. Kisöpörte a várost” - ez az egyetlen mondata a főnökömnek. Én ühümmözök egyet, és hirtelen fodrózódni kezdek szívtájékon, és elkezdem lázasan várni az előttem álló tevékeny munkanapot.

Szóval többéves negatív rekord. Jézusmária, és milyen lehet azoknak, akiknek egész életükben ez van.

This entry was posted on Mittwoch, Juli 1st, 2009 at 01:24 and is filed under Allgemein.