A mai naphoz már csak az kellett, hogy anyámék hazaérjenek Pécsről, és kiderüljön, hogy ca. 3 hét múlva újabb kemósorozat veszi kezdetét. Az artikulálatlan, és elkeseredett dühömet már kiírtam egy A.-nak címzett mailben. Most már csak tompa és semmilyen vagyok. De valaminek nagyon a határára értem.

Szeretném a saját életemet élni. Családot akarok, sajátot. Bécset akarok, egy otthont akarok, ahol jó lenni, és jó megérkezni, egy darabka földet ezen a kurva bolygón, ahol jó napjaim vannak, ahol van jövőm, kedves férjem, okos és cuki gyerekeim, és nem ez a szétszakítottság, szétkaszaboltság, kurvaélet.

Január óta vár egy halom vasalnivaló Bécsben. És a virágok, asse tudom, mekkorák.

Nekem már csak egy kérdésem van. Kinek sírjak? Mert senkinek se lehet sírni. Mert egy elbaszott szar az egész. Sírjak anyámnak, aki sír a konyhaasztalnál? Sírjak A.-nak, aki (mint én is), már nagyon azt akarja, hogy legyünk végre együtt? A hétköznapokban. Ne csak Ráckevén, a telken, kutyafuttában.  Olyan baszottul egyedül érzem magam a világ közepén, hogy nagyon. A düh pillanatokra feljön, aztán átváltozik szomorúságba. Szóval momentán kurvára magam alatt vagyok. Befekszem az ágyamba, behúzom a függönyt, és ennyi. Ennyi, baszki.

This entry was posted on Dienstag, Mai 27th, 2008 at 14:07 and is filed under Allgemein.