Rég, egyetemista koromban valahogy sokkal jobban bírtam a kudarcot. Talán, mert edzésben voltam:) Mit számított nekem egy egyes zh!:) Főleg, ha nem is tanultam rá. Ráadásul ott volt Annácska, akivel erősítgettük magunkat, és ha kellett, úgy, de úgy tudtunk együtt tanulni, hogy csak na. Én nagy lapokról szerettem tanulni, ő mini jegyzeteket csinált, amiket szép színesen kipingált. Nem is az agyammal volt soha a gond, mert a PEPSI összevont szigorlatra (pedagógia-pszichológia) össz-vissz, ha három órát tanultam. Ma az elsősegélynyújtás van porondon.

Rég jobban viseltem a kudarcot. Aztán most reggel is jön ez az összetéveszthetetlen íz a számba. Pont olyan, mikor a légiós szerelmem Nizzában - mással - én meg Pécsett várom, a szétrúgott akvárium darabjaival, a panelban.  De eszembe jut a Müller Péter. Azt mondja valahol, hogy jó gondolatokat kell enni és akkor jól leszünk.

Aztán olvasom Myreille-nél, és innen köszönöm neki. Mert valóban, néha az is jó, ami rossz:

“Az egy csoda, hogy van élményünk egyáltalán. Még akkor is, ha óriási fájdalmaim vannak, és rettenetesen deprimált vagyok, az is egy élmény, az is egy csoda. Az csoda, hogy rosszul tudom magam érezni. Hát ki vagyok én, hogy válogassak, hogy jó élményeim és rossz élményeim legyenek. Az ember legyen hálás azért, hogy élményei vannak. Egy buddhista gyakorlat szerint, ha már itt leszel, ha már itt vagy, akkor legyél hálás. Te nem gyáva vagy, te egy hálátlan kutya vagy. Ha azt mondom, hogy én jövök és meglátogatlak, akkor jövök és meglátogatlak akkor is, ha esik az eső, akkor is, ha jégkockák esnek, akkor is, ha havazik, csak fel kell öltözni jól. De azt nem fogom mondani, hogy ja, hát rossz az idő, nem jövök. Tehát a félelem az olyan, mint a rossz idő. Nem kell számításba venni, akkor is azt csinálok, amit akarok. És mikor ezt megértettem, akkor már tudtam, hogy a halálos ágyamon nem fogok magamról olyat gondolni, hogy én egy gyáva ember voltam. Ez nem jelenti azt, hogy én nem félek, csak én akkor is azt csinálom, amit akarok.” (Feldmár András : Van-e élet a halál előtt?)

És nekem jó az életem. Hiába gyötörnek mindenféle buta gondolatok, annyi apró, hétköznapi és nagyon nem hétköznapi csodácska az életemben, hogy nincs veszve semmi, itt dorombol a szívemben a hála érzése. Megmondjam, mi mindenért?

Van egy férjem, aki, hm, hogy is mondjam, szuper. Valami elképesztő nyugalommal képes kezelni a hisztériáimat. De nem is ez a legnagyobb erénye. Hanem, hogy azonos a világlátásunk. Hogy ha mondok valamit, azt az esetek 99%-ában azonnal érti, a fennmaradó 1%-ot pedig öt perc után. Charmos, és humoros, és pont úgy csókol, ahogy én azt kiskorom óta tudom, hogy Majd Az A Valaki Pont Úgy Fog. Egyenes. Olyan egyenes, hogy bárcsak sokkal többen ilyen egyenesek lennének.

Van egy családom. Szeretjük egymást, és összetartunk. Van szép ház, zöld kert, az igény az együttlétre, van ész, intelligencia és humor.

Van egy kutyám. Az univerzum legkülönlegesebb fekete szőnyege. Itt horkol most is a sarokban. Szar passzban vagyok, elég kicsit belefeledkezni a lényébe, és a szívcsakrám máris egy szélforgó.

Vannak barátaim, akikkel értjük egymást. És nem veszítik el a humorukat.

Van bizonyosságom az Életről. Bizonyosság, ami átlendít a kritikus pontokon. Kislánykorom óta. Fogalmam sincs, hova, kinek mondjak érte köszönetet. De egy csoda. Nem csak hinni, hanem TUDNI, hogy nem egy húsdarab az ember, hanem Végtelenség, Örökkévalóság, szüntelen változásban.

Van képességem, jó, hogy bele tudjak feledkezni egy kisbéka zöldjébe, átélni a pillanatot, ahogy séta közben a hosszú füveket átfuttassam a tenyeremen, és szeressem a füveket, fákat, virágokat.

Van képességem, hogy emberek iránt, akiket sokszor lenne kedvem leszólni, megvetni, eltolni magamtól, szeretetet érezzek, mert meglátom bennük, hogy egyek vagyunk. Kurva nehéz, de gyakorlom.

Itt, most, ez az én életem. Miért is ne élvezném? Miért is nem szippantom ki belőle a Tapasztalatot? Hisz erről az életemről TUDOK, hát megpróbálom emlékezetembe vésni. Annyi jó ért már eddig is ebben az életben, nem szeretném elfelejteni. Itt és most, ez az én időm. És bármikor, ha csüggedek, hálás vagyok, hogy észre tudom venni, jönnek felém segítő, óvó karok. És sosem hagynak lezuhanni.

Egy példa. Tegnap még este is pityeregtem a teraszon. Bambultam a sötétedő égbe, és anyukám húga simogatta a karomat, vigasztalni próbált. Pont jól. Se túl “pozitívan”, sem lesajnálóan. Meghagyta nekem a magam bánatát, de azért kifinomultan jelezte: nyugi, nem vagy egyedül, itt állok melletted, együttérzek, ha kell, támaszod lehetek. Megrendítő volt. Aztán hazament. Már a gép előtt ültem, mikor a szobámba lépett a lánya, Dóri. Bejött, és meglapolgatott, majd mellém guggolt, és csak mosolygott. És ő is, pont úgy, ami nem volt tolakodó, és nem volt “túl”. Megejtő volt. Hogy az anyja elmesélte neki, és ő átjött, és oda tette magát mellém. És átragadt rám a mosolygóssága, az a végtelenül kedves lény megközelített, én pedig beengedtem az udvaromba. És könnyebb lett minden.

“Nekem nem problémáim vannak, hanem megoldandó feladataim” - hallottam egyszer, mikor facilitátornak tanultam. Tetszett már akkor is, és nagyon rég nem jutott eszembe ez a mondat. De most itt van megint a koponyám előcsarnokában. Igen, Juditka, nem problémák ezek, hanem megoldandó feladatok, amik gyötörnek, vagy megtorpansz előttük, ezek maga az Élet, a változás feltételezői, feltételei, és légy hálás, hogy képes vagy egy életen belül úja és újra átugrani az árnyékodat.

A nagymamám halála után többször megjelent tudatos álmaimban. Mindig is valami tanácsot, megváltó kinyilatkozást vártam tőle. Soha nem mondott egyebet, csakis egy szót: “EMELKEDJ”.

Emelkedj, Juditka.

This entry was posted on Mittwoch, Mai 28th, 2008 at 10:39 and is filed under Allgemein.