“Júlia: mint egy falakkal körülvett város: kintről mi sem látszik, odabenn nyüzsgő hangyaboly. Apja főztje fölé hajol. A bugyogó bogrács első lakhelyét, anyja méhének fényeit villantja szeme elé. Zűrzavarban fogantál, lányom. Születésedet feszültség pattogta körül. Sokáig nem tudtál dönteni: megmaradsz-e, vagy sem. Nem volt jó neked odabenn. Nem voltál szabad. Nem ringás volt, és édes bugyborékolás; anyád testének zörejei csupa fenyegető hang. Nem voltál szabad. Apád szilárdítására születtél meg, Júlia. Azért, hogy támasza légy. A lelki kapcsolat még ma sem teljesedett ki: sokat tanulhatsz tőle, miközben el kell szakítanod köldökzsinórodat tőle. Tudd, Júlia: ez már a felnőttek játéka. Ne gondolj a vörös varázsgömbre, amiben úgy remegtél, mint akna mélyén az árva béka. Nem lakhelyed már. Ne forrongjon városod, mint ez az üst, itt a lábaidnál. Légy meleg leves, légy nyelvhez tapadó kanálív, szenvedélyed legyen vörös, mindig forrásban lévő. De vigyázz: ahogy apád főztjét megkeseríti a mértéktelen hagyma, így válhat keseredetté forró szenvedélyed. Hagyd hát kifutni, Júlia lányom. Fuss, amerre szenvedélyed visz. Boldogságra születtél, emitt látom színeidben. Csupa arany vagy, és tintaszín. Nyomodban fehér füst gomolyog, amit csak azok láthatnak, kiknek látásuk felébredt. Nézd fejeden a sérülést. Erőszakos szemöldökeid közt mint húzódik érzékeny vágásod. Emlékezz, Júlia lányom. Emlékezz kitépett hajcsomódra, melytől öklendezni akartál: letépett részed mily idegen és taszító volt. Láss, Júlia. Nézz körül. Azért születtél a káosz közepébe, mert elszántad magad önnön boldogságodra. Lányom, érintsd most meg azt a csíkot az orrod felett. Sebed begyógyult. Halvány utalása látásodnak. Szürcsölj még egyet az üstből, úgy van. Lányom, feletted lebegek, segítek. Magzatmázad rothad rajtad, lépj elő mögüle. Júlia megrázkódott, a kanálról piros lé csöppent a földre.”

“Az este mélyében sétált Júlia a városban. Olivér két utcányira várta. A lány kék volt és csillogó. Olivér fehér és nap pirította rózsaszín. Kézen fogta Júliát, és kifelé indultak a városból. Az utcákon emberek, kik mellett úgy suhantak el, mint áttetsző szelek. Mindkettőjükben sárga tűz lobogott. Olivér megállt egy virágláda mellett, és Júliát gyengéden a közepébe ültette.

- Feldíszítelek az utamra - simított végig a lány arcán ideges ujjaival a fiú. - Lila szirmokat varrok ruhádra, hogy így vonulhass ki a nyüzsgésből.

Virágok pattantak el száraiktól. Júliát öltöztették. Csakhamar csupa hamvas szirom borította a lányt. Olivér kezében remegett a tű, és néha egy-egy pillanatra megszaladt, és épp, hogy horzsolta Júlia bőrét. Júlia felszisszent, de nem mozdult. Ott ült egy virágosláda közepében, ujjai a földbe kapaszkodtak.

A várost járdák felett lebegve hagyták maguk mögött. Egyszeriben körébük tágult a duzzadó éjszaka, bogarak ismeretlen hangjai rezegtek a légben, fanyar fűszag csapta meg orrukat.

- Gyere még, gyere - ment Olivér tovább. Maga is bizonytalan volt az útban, egyre elemelkedett a földtől, és Júlia előtt lebegett a búzamező felett.

- Itt van, itt van - suttogta visszafojtva a fiú, majd elengedte a lány kezét. Egy tisztásra ereszkedett. Júlia felette illatozott. Lila szirmok tartották a mező felett.

- Most ereszkedhetsz - mondta bólintásával Olivér. Ahogy Júlia dereka karnyújtásnyira volt Olivér kezeitől, a fiú kezei közé fogta, és úgy húzta le az illatozó éjszaka burkából, mint ahogy szőlőt szed száráról az alig látható kisgyerek. A búzatábla mélyén feküdtek egy ideig.

- Mi történik a szirmokkal, Olivér? - kérdezte hirtelen Júlia. - Egyre halványodnak a ruhámon.

- Júlia, kihoztalak ide, erre a nevenincs-sosemlétezett helyre. Amikor a város szélén jöttél mellettem, még nem létezett ez a táj. Alakulóban volt, egyenként szökkentek a búzaszálak a végtelen földből.

Júlia kíváncsian hallgatta a fiút, hajszálai hangtalanul göndörödtek egyet homloka körül.

- Kihoztalak ide, hogy ajándékot adhassak neked és magamnak. Ruhád virágszirmaival üzentem fentre, hogy ma érkezünk. Akiknek tudniuk kell, meg is értették, különben nem lehetnénk most itt.

- Mi lesz az ajándék, Olivér?

Olivér nem folytatta. Júlia ütemesen felemelkedő testét figyelte. Alig volt látható az utolsó szirom is, és a következő pillanatban illatukat is tova röptette a hajladozó búzatábla.

- Nézd csak, Júlia, a szirmok eltűntek rólad, de megérkezett az ajándékunk.

Júlián ekkor feltündökölt az ég összes csillaga, ott pulzáltak ezen a fiatal, félig riadt testen, halványabban emitt, és szikrázóbban másutt. Olivér fehér szemöldökét is körbefogta egy közülük. Misztikus fény lengte körbe ezt a két ártatlant.

- Elhoztalak, mert tudom, hogy mindig is fáztál, mióta csak élsz. Takaródnak csaltam le az éjszakai égboltot. Egyezségem a csillagokkal abban állt, hogy cserébe egyetlen egyszer lentről nézhessék a fénylő boltozatot. De hiszen most rajtunk ragyognak, így lila virágokat küldtem helyükre. Holnapra lehervadnak az első napsugárral, de a csillagok, Júlia, ezentúl lényedben világítanak. Bármerre visz is majd utad, amikor emberekkel találkozol, megajándékozhatod őket egy pici kis fénnyel, hisz megszámlálhatatlan csillám költözött most beléd. Lesznek, akik élnek vele, és boldogan fogadják, és lesznek, akik elfedik a gombostűfejnyi lángot. De ez majd sose bántson téged! Álmukban ernyedten hullik kezük testük mellé, és előbújik, kiviláglik ajándékod.

- Add most ide a kezed, Olivér - szólt Júlia. Tenyerük barlangjában megszűnt a sötétség.”

“Olivér olyan fehér volt, mint a szűz hó. Dér csípte pirultsága még inkább azt az érzést keltette, hogy fehérebbnél is fehérebb. Kövek közt ült, magában. Időnként tétován szétnyílt ajka, cuppogott egyet, aztán visszazárta. Nézte a szobrokat maga körül, akik örök változatlan kifejezéssel néztek vissza belé. Rég járt köztük. Felkelt, tett pár lépést, egy másik padra telepedett. Mintha ott nem ugyanazt érezné.

- Szobrok, egyedül jöttem. Itt vagyok.

A szobrok nem válaszoltak. Tűz égett szemeikben, de e tüzek jelentését Olivér nem értette.

A fiú a semmibe emelte tekintetét. Gondolatai félálomban mocorogtak, hol idegesen felélénkültek, aztán percekig öntudatlanul hevertek odabenn. Gyerekricsaj kristályosodott ki a távolból. Olivér visszazökkent. Felkelt, megindult a város felé.

- Mikor hall majd meg? - sóhajtott a Hajlott Hátú Szobor.”

“Júlia úgy jött felfelé a lépcsőkön, mint aki valami nagy-nagy dologra készül. Ahogy egyre közeledett a felszín felé, és erősödött a fény, ideges izgalom kerítette hatalmába. Pillanatokra Olivér vibráló alakját látta a lépcső tetején, amint rá vár. Térdei puhává váltak, mint a meleg kalács. Felért. Körbenézett a nappali városon. Mennyire más most! Sehol egy lámpafény. Dolgukra siető emberek, nyüzsgés. Megállt. Még tétovázott, visszamenjen-e? Aztán elindult. Néhány szembejövő embernek erősen a szemei közé nézett: legalább ti tudjátok, milyen menetbe kezdtem most. Hol kezdje? Autók süvítettek előtte. (Olivér, hol a kezed most, hogy áthúzz a sávokon?). A túloldalon aztán árnyék következett. Nappali emberek, kik mit sem tudnak az utca éjszakai képeiről. (Itt még nevettünk, Olivér.) Délelőtt tizenegy óra: a varázslat ilyenkor a felforrósodott csatornák zugaiban bújik meg, hűs postaládák mélyén lapul, és leeresztett redőnyök rései közé veszik. Itt, a sarkon, igen. Milyen más, így nappal. (Olivér elszorította a derekamat, és vizes volt a tenyerünk. Ügyetlenek voltunk, Olivér.)

Júlia tovább gyalogolt:

‘hozd el lelkem
vissza nékem
elvitted, ahogy
rég reméltem
nincsen sehol
maradásom
szűk káprázat
csaló álom
fehér színed
elfeledtem
itt az utcán
elrejtettem
búzaszemed
nem találom
árvalányhaj
a ruhámon’

“Pár nappal korábban történt. Utálatos délután volt, a falak hőséget okádtak. Odakinn minden mozdulatlan volt. Olivér az ágyán hevert. Lehunyta szemeit, percekig várta, hogy öntudatlanságába süppedjen. Ólmos fáradtság tartotta vízszintesen. Aztán kinyitotta szemeit. Oldalra fordult, lábait félig kidugta a takaró alól, talpait a falhoz nyomta. Nem lesz hűvösebb. Mély lélegzetet vett. Gondolatai nem eresztették. Júlia öle. Júlia csókja. Kinyúltam félig Júlián és a nyakába furakodtam. Júlia nyaka. Mindjárt kelnem kell. Még tíz perc. Júlia arca. Nem emlékszem rá. Ilyen melegben képtelenség aludni. Júlia. A feladataim. Anyám a konyhában csörömpöl. Az a kislány múlt héten. Mindjárt vége a nyárnak. Csillag a tenyeremben. Muszáj lesz felhívnom. Semmihez sem érzek erőt. Összeszeded magad, Olivér. Rövid lesz. Fájdalmas. Túl fogja élni. Olivér is túl fogja élni. Még egy perc, és kelnem kell, és egy percet sem aludtam. Anyám dühös. Átsugárzik a falakon. Szeretem. Júliát…nem. Megmondom neki, most. Majd ha megjöttem. Júlia. Nincs is Júlia.

Olivér felemelkedett, szótlanul összeszedte holmiját.

- Fiam… - szólt anyja utána. Becsukódott az ajtó.”

“A vonat régóta csattogott a néptelen térségen. Júlia olvasott, aztán maga mellé tette a könyvet. Az eget figyelte a koszos üvegen keresztül. Elcsíp-e valamilyen jelet, amiből kiolvashatja a mai estét? Az ég viszont épp olyan volt, mint bármely nyárestén: narancsos, túlvilági és minden emberitől idegen.

Olivér felé gondolok. Minden jó lesz. Nem félek, és te sem félhetsz Olivér. A csókodat sem akarom elképzelni. Fehér arcodat már látom, de tudom, egészen más leszel majd. Bizakodom. Reménykedem. Jónak kell lennie. Mégis féltelek, idegen.

Amikor a vonat a város határához ért, már sötét volt. Százféle fény pulzált az utakon, a folyó tükrében.

Itt lapulsz valahol, az óriási boly mélyén. Utcán vagy most, vagy falak közt? Rád gondolok, rám gondolsz. Még egy óra kong el, mire együtt leszünk, és mégis: az egész napom veled telik. (”Szép, ahogy történnek a dolgok, de mindig visszatérek hozzád. Olyan megnyugtató vagy.”)

Márta és Flóra napja volt. Hajad, bronz ajakad. Boldog vágy veti ingét pírral a …. tájra. - mosolygott magában a lány.

Felállt, kikönyökölt a ragacsos ablakon, és félszegen, de belül dübörgő izgalommal kiszólt a városnak és Olivérnek üzent: Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz.

Olivér, Olivér, Olivér.

A fiú fizetett az üzletben, a visszajárót zsebébe gyömöszölte. Valami megcsörrent a pénz mellett. Olivér hátát elöntötte a víz. Elhúzta a száját saját félelmén. A találkozás előtti utolsó percek a legkegyetlenebbek: már semmibe nem lehet belekezdeni. Nincs más, csak a várakozás Júliára. Csupa tériszony vagyok - gondolta. És ez a várakozás gonoszul ellopta Olivér jelenét. Hol dühös volt, hol rettegő, hol pedig végtelen. Hol pedig Júlia és önmaga egyben. Zsebre vágta kezeit. Ujjai a titkon állapodtak meg. Őrült vagyok - mosolyogta vadul.”

“Júlia minden figyelmét lépteire irányította. Most itt megyek az utcán, és a lényeg, hogy az egyik pontból eljussak a másikba. (Hozzád, Olivér.) Mind a falak, az aszfalt, a fuldokló fák, az autók jobbra hűst szomjaztak. A házak, a gödrök a járdán, a kereszteződések elmosódott akvarell képpé homályosultak.

Nemsokára ott állok előtte. Jobb láb, bal láb, a táska megindul a vállamon. Visszahelyezem. Jobb láb, bal láb. Az idő folyamatosan telik. Így van ez jól. Vigyáz rám valaki biztosan. Egyik pillanatban áttekinthető a világ, a másikban csupa rémület vagyok, Olivér. Te is? Ne félj, vigyázok rád képzeltnek tűnő nyugalmammal. Melletted állok majd csalódásodban, és tele szórom a perceket mosolyommal, hogy könnyednek érezhesd csalódottságodat. Én én vagyok, Olivér. Ott áll valaki. Micsoda fehérség. Nem felém néz. Ő az, Olivér. Fehér, tündöklő. Megismerem fényeiről.

Útra kelnek az ismeretlenség utolsó pillanatai, és örökre a semmibe vesznek, amint megérkezem hozzád.

- Szia - mosolyog a lány. Patakok erednek bőrén.

- Szia Júlia - köszön Olivér komolyan. Neki is vannak patakjai. - Na gyere…, üljünk le - Olivér ügyetlenül kezébe veszi Júlia meleg tenyerét.

Első közös harminc méterük.

(Olivér, csodaszép a magasságod, ahogy vakítasz, a komoly arcod… Felszíne alatt ott lapulnak titkaink, lelked zugai kezdődnek ott. Kikacsint egy mosolygó, komisz gyermek, átsuhan rajtad egy bódult fiatal férfi. Félelem, bizonytalanság, vad öröm, bátorság úgy futnak arcodon, mint égen átvonuló fellegek. Ne félj, Olivér, bármi is történjék, segítek neked. Azért vagyok itt. )

A forróság alig csillapodik. Nem sokkal több, mint egy óra van hátra a mai napból.

Távol a várostól egy búzaszem dugja ki fejét a földből. Aztán a következő is. Száz meg százezer.”

“Távol a várostól egy búzaszem dugja ki a fejét a földből. Aztán a következő is. Száz meg százezer. (…)

Olivér tagjai mindenfelé hevertek. Szemben vele Júlia örök mosolyát az útra függesztette, és befelé figyelt. Olivér feje zsongott. Az alkohol idegpályáin futkosott. Tekintete Júlia arcán. Kezein. Fülén. Jé, fülbevalója is van. Ezüstök. A nyakán is csüng valami. Alig látom. Mennyi érdekesség van rajta. Jobb szemöldöke felett egy pötty. És ott a szája felett is. Ő lenne Júlia? Ő Júlia. Mit kezdjek Júliával? Mennyi érdekesség van rajtad. Júlia.

Júlia minden erejével azon van, hogy ne féljen. Inkább nem néz Olivérre, hátha valami csalódást fedez fel. Aztán oda vonzza a fiú tekintete. Elmosolyodik. (Fehér, fehér, mennyire fehér. És eperszem a szája. Vér és eper a szád. Megjegyzem ajkaidat. Durcásak. Követelők.) Hallgat. Mit gondolhatnak rólunk a szomszéd asztalnál ülők? Itt mindenki ismer mindenkit. Mi vagyunk csak idegenek egymásnak, Olivér? Aztán a fiú átnyúl az asztal felett. Júlia kisujját érinti meg, aztán kezei közé fogja. Aztán a többi ujjakat is. Esetlen, megejtő pillanat. Az imént már fogták egymás kezét, mégis, ez az érintés, talán mert nincs mellette lépdelés az utcán, talán mert nincs más, csak ujjaik mozdulata, egészen új. Kezdeni kellene valamit a tettel. Beszélni szeretnének, mégsem szólalnak meg. Egymásba mosolyognak.

A fák levelei, jobbra tőlük, remegve fotoszintetizálnak, a szürke járda részecskéi tágulnak egyet hangtalanul. E két pattanó lény hátán pedig csorgását kezdi az izzadtság. Egyikük sem tud a másikéról. Ujjaik aztán szétcsúsznak.

- Vedd ki a citromot a pohárból nekem - mondja komolyan Olivér.

- Gondolod, az én kezem kevésbé remeg? - kérdi a lány, és a műanyag szalmaszállal nyársalni kezdi a karikát.

Olivér ajkai összecuppannak. (Sosem mosolyogsz, Olivér?)

- Inkább pirulj el. Mikor fogsz végre elpirulni? - mondja, miközben még mindig a lány ujjaival ismerkedik.

Végre a szalmaszálon a citromkarika. Olivér keresetlenül falja. Szürcsöl, maszatol. A héjat megtartja.

- Pont a héját nem? - csodálkozik a lány.

Olivér pedig Júlia szájába gyömöszöli.

Minden ez a pillanat: vád, vágy, akarat, táplálás, felsértés, bódulat, mámor, düh, csalódás, elnémítás és megnyitó.”

“Júlia kívül erős volt. És odabenn? Félelem, szorongás. Volt távlat, volt elképzelés, volt idea, volt kerekre sikerült mese, volt körvonalak nélküli árny, volt csupa derű, volt bizakodás, olyan, mit csak gyermek érezhetnek, miközben orrukban fenyőillat dereng, volt óvatos öröm, volt vad rajongás, ujjongás, mire kibuggyannak virágbimbók, volt sötét félelem, volt végtelen sztráda, min száguldani félelmetes gyönyör, és volt láthatatlan, arc nélküli, Olivér képzelete. Mesékből felemelkedő vízió.”

“A hajnali derengés ásított egy utolsót. Kivilágosodott. A szobában már csak térdig ért a csend. Az ágy felett Júlia testmelege gomolygott. Megbújt hálóinge gyűrődéseiben, majd ahogy fordított rajta egyet az utolsó álom, kiszökött a takaró fölé. Júlia szemhéja alatt képek vibráltak. Álom és ébrenlét határán billegett. Szíve már vágyakozott, hadd időzhessen még ebben a másik világban, sejtjei azonban nyújtózkodtak, egymáshoz dörgölőztek. A kép homályos volt, lelket mámorító és illuzorikus. Hogy kerülök ebbe a terembe? Mi dolgom itt? Csupa ismeretlen. Mindenki ír valamit. Nézem nyakszirtjüket, látom, amint megfeszíti őket az izgalom, a koncentráció. A papír fölé görnyednek. Lányok, fiúk három sorban.

A lány tétován viszi tekintetét az előtte ülőkön, ráérősen figyeli hátukat, ütemesen mozgó karjaikat. Hirtelen felélénkül. Olivér! Itt ül Olivér is, az első sorban! De biztos, hogy ő az? Júliát elönti a forróság, csupa figyelem. Igen. Ez az ő nyaka. Senki másé nem lehet. Megpirult bőr, kis fehér tüskék nőnek alóla. A fiú gyorsan ír. A lány a fiú gerincén végighúzódó gondokat figyeli. A bánat, az aggodalom makacs abroncsként veszi körbe. Most visszahúzódtak, de majd amint leteszi a tollat, kisétál a teremből, újra szorítanak egyet Olivér lelkén. Olivér! Te vagy az! Olivér! Júlia lelkére megannyi ezüstös súly csimpaszkodik.

Nem tudni, meddig szemlélődik a lány a sok idegen között. Kattan egyet nyaka, mikor felkapja fejét: lányok és fiúk épp felkerekednek a padokból. Velük Olivér is. Júlia lelke megbillen, jobbra dől, balra hajlik, félni kezd: a fiú felé tart, ő pedig attól fél, nem ismeri majd fel, vagy felismeri, de nem jön hozzá.

- Szia - köszön a fiú, - hogyhogy itt vagy? - Olivér tiszta arca, mint egy hatalmas óriásplakát: kitölti Júlia egész látókörét. A lány szeme formájának metszésében veszik el.

- Sokkal szebb, mint amire emlékeztem - gondolja.

- Igazából nem is tudom, hogy kerültem ide - válaszol.

Aztán Olivér és Júlia már egymással szemben ülnek. Félig törökülésben. A lány combjai a fiú lábain nyugszanak. Tenyereikben egymás arcai. Júlia szemeiben a fiú tündököl. Olivér eperszája a lány apró ajkait szippantja be pillanatokra. Új ízű csókokat váltanak. Ízük mint az első nyári fagylalt. Aztán eltávolodnak.

- Ne félj, Júlia. Amint minden megoldódik, elutazunk együtt valahová - simítja el a fiú a lány aggodalmait.

Oly sűrűek ezek a percek, így együtt, egymás ölében ülve, hogy a lány csupán derengve fogja fel a fiú szavait. Közben már Olivérrel rúgja vidáman az avart valami ködös fasorban.

A terem közben kiürült, az ajtón Júlia egy barátja kukkant be. A lány szeme sarkából érzékeli csak.

Júlia szeme Olivér látványa, Júlia lelke Olivér szerelme, Júlia teste Olivér érintése. Úgy ül a fiúval szemben, mint kisgyermek bámul pattogó csillagszóróra. Nincs más: Olivér minden. Júlia tenyerében a fiú lénye csiklandozza teste-lelke minden zegzugát. Nincs más. Ez az elevennek tűnő férfi most az egyetlen valóság. Egy álomban.

(…)

Olivér eltűnt. Elnyelték Álomország sosem-igaz tartományai. Júlia szempillái felemelkedtek. Hinta íve, miként ég felé lendül.

- Úgy hiányzol - érezte. Párnájában hangtalanul ketté tört egy toll.

A fiút valahol gorombán vetetette ki magából ágya.

- Undok egy reggel - morogta.”

“Hajnal volt. Nyárvégi szagos reggel, amiken a világosság még az éjszaka utolsó foltjaitól bolyhos, és a munkába sietők nem értik, miért látnak foltokat maguk előtt. A füvek fürödtek, a madarak apró galacsinjaikat pergették szemeikből, a kutyák felfelé szimatoltak egyet, és fejük visszahanyatlott egy kis időre még. Üres volt az utca. Éjszakára kitárt ablakokon betekintve ájult arcok süllyedtek a párnákba. Máshol órák ketyegtek álmatagon. A postaládák mélye üresen korgott. A kerítések szigorúsága meglazult, a zárakban elfordított kulcsok gazdáik igaz álmait vigyázzák. A hamarosan fejüket felütő gondok a szobák sarkaiban lapulnak, a haragosok ráncai ernyedtek, a szerelmesek szíve még nyugodtan ver. Áll a világ. Az Élet békében dorombol.

Júlia ritkán ébredt ilyen korán. Most kipihent volt. A gombok a hálóruhán még éjszaka megszöktek lyukaikból. Kitakarva feküdt a lány. Tenyerét a hasára tette. Puhameleg. Felkelt, leült az asztalához. Felette nyitva az ablak. Ömlött befelé a reggel: bizonytalan égbolt, bizonytalan színek.

Percekig bámulta az eget, mire észrevette, mit is néz. Odafenn egyetlen, hosszan elnyúló felhő terpeszkedett. Egy repülő szelte az égi búrát. Nyomában vörös csík folyt. Júlia belesüppedt a látványba. Résnyire nyíltak ajkai. Aztán visszacsukódtak. Olivérre gondolt boldogan. Tudta, hogy alszik, és ez valami megmagyarázhatatlan derűvel töltötte el. Nincs senkivel, csak magával. És hátha vele álmodik. Elképzelte a fiú ernyedt testét, beleszippantott a messzi ágyba, elnyúlt a takarón, hason, és hallgatta, hogyan szuszog a fiú. És élvezte, hogy Olivér lélegzetvételei felrepítik, meglebbentik, majd visszaeresztik a fehér ágyneműre. Súlytalanul leste az alvót. Aztán visszatért a vörös csíkhoz.

- Olivér, hiszen te vagy itt az égen! - mosolygott Júlia, és már úgy nézte az egyre növő vonalat az égen, mintha valóban őt látná. Hol megvastagodott, hol pedig eltűnt a felhő mögött.

A látvány ártatlan bájára aztán hirtelen valami baljós érzés borult.

- Te vagy az, Olivér, de ez a csík én is vagyok. Bíborszínben érkezel, de seb lesz belőled rajtam, vörös karc a lelkemben. De erre most még nem akarok gondolni. - futott át Júlián.

Behúzta az ablakot, visszafeküdt, és összeszorította szemeit.

- Csak annyira fájjon, amennyit képes vagyok hordozni. Csak ne csapjam be magam, csak ne csapj be, Olivér - imádkozta.

Közben ébredezni kezdtek a haragosok, a postaládák gyomrába rosszízű levelek csúsztak, a szerelmesek szíve aznap először félreütött, és a mérges kutyák csaholni kezdték a szemtelen macskákat. A bíbor csíkot pedig elnyomta a terpeszkedő felhő. Nem volt már sehol. Júlia szemhéja ellazult. Visszaaludt.”

“Minden ez a pillanat: vád, vágy, akarat, táplálás, felsértés, bódulat, mámor, düh, csalódás, elnémítás és megnyitó. Egymással szemben ültek. A fojtogató éjszakai meleg kikezdte arcaikat és pórusaikon folyamatosan szökött az izzadtság. Olivér arca rezzenéstelen volt. Ujjaival babrálni kezdett zsebeiben.

Napokkal korábban járt gondolatban. Akkoriban egy tó mellett töltött heteket. Napközben gyerekek zsongták körbe. Minden nappal rőtebb lett arca, haja pedig egyre fehérebb. Esténként Júlia hangjával beszélgetett. Voltak napok, mikor már a tó partján, mikor még csupán a gyerekzsivaj bódította, is a Hangot várta. A várakozás kezdetben mosolyogtató volt, de mint minden várakozás, ez is gonoszul egyre mélyebbre rágta magát a fiú lelkében, és türelmetlenné tette. A Hangot akarta. A hanggal nézte a Holdat. A hang pedig egy ablakban állt, és a tó felé gondolt. Végtelen beszélgetések voltak. Kezdetben könnyedek, minden mulattatta őket, hiszen jó volt együtt. Lubickoltak egymás hangjaiban és vonásaik kivehetetlenül rezegtek.

Minden kezdet ilyen: édes születés, boldog bizalom. Nincs múlt, nincs jövő. Ez veszett el napok alatt. Minden egyes átbeszélgetett éjszaka után egyre csak nőtt a múlt, és a hangok között kristályosodni kezdett valami vad, elképzelhetetlenül vonzó jövő. És a félelem. Amikor a hangok összecsilingeltek, nyoma sem volt a félelemnek, de amint elhallgattak, ott dagadt köztük, egyre inkább. Kérdőjelek tekeredtek puhuló térdeik köré és szíveikben a vér mind sebesebben cserélődött.

- Leginkább az érzelmektől félek, Júlia. Amint érzelmeink támadnak egy másik ember iránt, megjelenik a szomorúság. Mert mindig megbántunk valakit. Szeretni fogok valakit, majd bántani. Szeretni fog valaki, és majd megbánt. - mesélte egyszer Olivér.

Júlia persze hadakozott. Kicsi volt még a múlt, a jövőben még nem hitt, hát csupa személytelen optimizmus volt. Hitte: minden megélt érzelem soha többé el nem vehető kincse a léleknek. Belé kevert malter, mely tartja, viszi az életben. És ha fájdalmat okoz? Fájdalmainkat nem kerülhetjük ki. Olyanok, mint hegymászó testén a fagyásnyomok: lénye lényegének jelei.

- Inkább csillámport szórok rád, hogy ne félj. Megóv mindentől, mi bánthat.

- Csillámport? - mosolyodott el Olivér hangja.

- Igen. - felelt vigyorgón Júlia hangja. - Higgy benne, és úgy lesz. Kipróbáltam már.

- Jó, szórj. - ismét komoly volt a fiú.

Júlia ekkor gondolatban tenyere redőiből útjukra eresztette a száz színben tündöklő csillámporokat, és Olivért körbelepték ezek az apró, szinte láthatatlan fényességek. A fiú olyan volt, mintha egy szentjánosbogárfelhőben lett volna. Apró szúrások a csillámokból: Júlia szeretete öltöztette. Hajszálai tövéhez ültek, és pillanatokra elemelték a fiút a földtől. Júlia hallgatott, Olivér hallgatott.

Ujjaival már a zsebében volt. Megcsörrent valami. Most elő fogom venni őket, és átadom Júliának - mondogatta rémülettel vegyes izgalommal a fiú.

- Hoztam neked valamit - mondta, és kezeiben meglengetett három celofán tasakot. Júlia szemei felcsillantak, mint mindig, amikor ajándékot kap. Tízéves forma kislány lett nyomban. Próbálta kivenni, mi lehet a tasakokban.

- Ajándékot? Mi az, mi az? - kérdezte élénken, nagy mosollyal.

- Hát nézd meg. - És Olivér átnyújtotta a tasakokat az asztal felett.

- De hiszen ez csillámpor, Olivér! Csillámpor!

Júlia ujjongott. Olivér szemeiben járt, a fiú íriszébe mosolyogta vad örömét, és izgalmában nem tudta, mit kezdjen a meglepetéssel. Mindig arról álmodott, hogy majd egyszer, valakitől csillámport kap ajándékba, de vágya olyannyira valótlannak tűnt, hogy sosem szomorkodott amiatt, hogy eddig még senki sem teljesítette. Élvezte vágyát önmagában, és a beteljesedésre soha sem gondolt.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - ismételte el sokszor, és közben fellesett a csillagokra, akiket most a város fényeitől ugyan nem látott, de tudta, helyükön honolnak és fényesebbet pulzáltak az imént.

- Szeretnéd tudni a történetét? - kérdezte Olivér. Mosolygott. Most mosolygott pár pillanatra. Ártatlan szégyenlősség.”

“Sok-sok idő telt el. A levelekből elpárolgott az élet, a gyökerek vastagra híztak a csorgó napsugaraktól, a gyümölcsökben cukrok táncoltak, a termések terpeszben ültek. Júlia már nem viselt mesejelmezt. Ült egy tó partján, könnyek folytak szemeiből; erős lehet az őszi nap is. Lábujjai a vízbe lógtak, és felzavarta vele a vizet, hogy a hanggal magányát feledtesse. Olivér messze valahol. Nem gondol a lány felé; káprázata akár az elpattant buborék. Saját maga fújta nagyra, megbámulta szivárványszíneit, aztán ugyanekkora örömmel pattintotta szét a vízgolyót. Júliában is elvesztek Olivér ízei. Kezdetben gyakran figyelte, vajon milyen mélyre rejtette magában? És mikor fognak előbukkanni? Egy nap azonban végérvényesen felcsilingelt a szabadság a lány mellkasán, nem voltak színei, sem íze, de úgy hajtotta Júlia izmait, hogy feltekert volna akár a legtávolabbi csillagba is. Olivér kiosont a lányból, és megnyílt egy másik ablak, amin önnön létezésének öröme úgy vakított befelé, hogy körmei hegyein muzsikált a fény, szemei valami emberfelettit szórtak, és járása nyomában béke fodrozódott.

Júlia utazni készült. Ahogy a vonatfülke altatta, egy döccenésnél gondolataiba döccent Olivér.

Találkoznom kell vele! - befoghatatlan nagyra nőtt benne a ráébredés. Semmi más nem volt Júlia ekkor, csak ez a nagyság, és bizonyosság, hogy amit ennyire akar, az valóra is válik.

„Jellegtelen őszi nap volt. Mosolytalan emberek, elhordott ruhák, nem söpört utcák, ujjlenyomatok, erőtlen fények. Egy udvarban hordárok, péntek délutáni monoton munka. De Júlia odabenn ragyogott. Itt van Olivér a közelben. Felismerem-e? Olyan boldog vagyok. Olyan kiegyensúlyozott és erős. És kiegyensúlyozott. És nyitva mindenem, készen Olivérre, hogy úgy találkozhassam vele, hogy nem remegek, hogy nem vágyom, hogy nem bizsergek, hogy nem akarja szétszeretni a szám, hogy nem akarja leszaggatni karom Olivér lényéből az ölelést, hogy nem akarok rá fonódni, hogy nem akarok benne lenni, hogy nem akarok elnyúlni rajta, hogy nem akarom leszedni róla oliverségét. Jól volt, helyén volt a lány.

Csak nem az ott ő? A távolban? Júlia elsétált, majd visszatalált. Húsz lépés következett. Húsz jobb-bal, előre, Olivérig. Volt szerelmem, Olivér. Nem látlak, háttal állsz nekem. Felfelé nézel, látom világító hajad. Még mindig szép vagy. Tudom, már kész a fejedben a fogadtatásom, és biztos vagyok benne, hogy valami hanyag módon szólítasz meg, de nem baj. Te most majd zavarban leszel, de én eloldom ezt a homályos zavart, és felemellek a felszínre. És akkor ott állt a fiú hátával szemben. Nem szólalt meg. Olivér társával beszélt. Potyogtak a pillanatok.

- Elsétáltál előttünk? - fordította félig végül Olivér tekintetét Júliára. A lány csak mosolygott. Hát persze, nem voltam benned biztos. A fiú felé fordult végre teljesen. Arcaik szemben találták egymást.

- Akkor megyünk? Egy cigarettát beszéltünk meg. - indult Júlia.

Egy épület előtt álltak. De szép nagy vagy, Olivér! Markolnivalók vállaid, mellkasod bújnivaló, szád szájbakapnivaló, derekad magamfelévonnivaló, karjaidon a fehér pihék.

Nem beszélnek semmiről, egymást nézik, amint hónapokkal ezelőtt az éjszaka mélyén próbálták egymást megszerezni. A képek mögül pillanatokra valóban egymásra néznek. Zavarbaejtőek ezek az egymásra nézések.

- Olivér, elszakadt a táskám füle. Segíts, javítsd meg nekem.

A fiú leguggol hát a táskához, babrálni kezd. Kesztyűt húz. Itt kuporodik előttem, nézem üstöködet, égető vörös vagy, még mindig foszforeszkálnak színeid, te volt szerelmem! Meleg a lelkem, ahogy elnézlek, de ez már az anyatej melege, nem a falnivágyó, vad és erőszakos szerelemé.

- Jó a kabátod. - sandít fel a fiú.

Ők itt ketten burokban ragyognak. A rakodó emberekre kisandít Júlia. Érzi, hogy érzik ezt ők is. Vegyétek, vigyétek magatokkal ti is ezt a tisztaságot.

Kész a táska. A cigaretták elfogytak.

- Én most megyek. - búcsúzik Júlia. Vállára veszi a táskát, Olivér hozzá hajol és sután arcon csókolja.

- Örültem, hogy találkoztunk, Júlia - mondja, miközben a lány már az előtte álló útra figyel. De visszafordul. Belenéz Olivér csecsemő szemeibe, szűkebbre húzódik torka, majd olyan boldogságos mosoly szökik arcáról, hogy hunyorognak egyet a közeli utcafények.

- Szia.

“Úgy múlt el hát Júlia és Olivér, mint pitypangpihe szagos réteken. Alig telt el egy óra, és a lány újra egy vonaton robogott. Nyugat felé tartott. Körmeit az ablaküvegen kocogtatta és arra gondolt: soha, soha ebben az életben nem tesz több káprázat utazást. Mert a valóságnál nincs szebb. Mert a valóság, legyen ilyen, vagy olyan, de az egyedüli igaz.”