Mióta Bécsben élek, és német nyelven dolgozom, sokszor elgondolkodom az anyanyelvemen. Nagy, öt perces harcokat vívunk A-val, mikor azt ecsetelem, hogy hiába a német szak, verset, könyvet csak magyarul szeretek olvasni. Ha a lelkemet akarom kiírni, csak magyarul megy. Ő ambicionálná a németet én pedig diszkréten de keményen ellenállok.

Napokban felvettem iwiw-en az általános iskola magyar tanáromat és férjét, és János bácsi bemutatkozásában olvastam: “Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.” (Kosztolányi: Nyelv és lélek)

Hogyan érthetném, ízlelgethetném, csámcsoghatnám, ringatnám magamban, vagy vigasztalódhatnék - németül…? - ilyen írások nélkül, mint:
“Miközben forró lápon ringás, majd elkígyózik az ágyékot csomózó öröm, mely az apród bensõjében tova azután is ott zsibong, hogy lihegve félretolja magától Rozál. Mert az hirtelen felszökik, pendelye sehol, maradék öltözéke fehér gyolcsréklije; a kemenceajtó nyílásán kipillant álmos tûzvilág, pirosra festi arcát, rengeteg mellét, mezítelen tomporát, amint menekül kifelé.” (Szilágyi István: Hollóidő)

This entry was posted on Dienstag, Juni 26th, 2007 at 17:36 and is filed under Allgemein.