Van úgy, hogy valami baromságra bekattan az agyam. Olyankor nem tudok leállni, és mégha A. kér is, hogy hagyjam abba még most, mert csak rosszabb lesz, valahogy legtöbbször nem sikerül. Kimegyek a dolgozószobából, az étkezőből visszafordulok, és csak mondom-mondom a magámét. Ilyenkor már rendszerint bőgök, káromkodom, nagyon csúnya is vagyok, és volt már, hogy azzal fenyegetőztem, hogy megiszom a petróleumot, mire A. eldugta (azóta megtaláltam:) ). Valójában úgy van, hogy mindig A.-nak van igaza, én meg végül mindig kurvára hülyén érzem magam. Feldühöngök a kuckóba, de ott sem tudok megmaradni. Valójában ilyenkor szívem mélyén azt szeretném, hogy feljöjjön utánam, jól agyonnyomorgasson és ha csókolóznánk, azon nyomban megint aranyos lennék. De nem így van. De ez legyen a legnagyobb bajom…

Anya mellett a héten egy harmincegy éves nő feküdt. Nem tud járni. A lába kenyér nagyságúra van duzzadva valami ödémától. A terhessége alatt tudta meg, hogy rákos. Most 21 hónapos a gyereke. Ki van vezetve az egyik veséje, és a hüvelye és nem tudom milye között átrepedt a fal. Tovább nem mondom, nem tudtam megjegyezni.

Alig beszél, többször elszundít. Egy ideig mellette van az anyukája, aztán elmegy. A nővért hívja, hogy forgassa az ágyban. Próbálok vele kontaktusba kerülni, de annyira messze jár, hogy nem érek el hozzá. Kérdezek, és egy perc múlva válaszol. Egy szóval. Rá mosolygok, de nem mosoly vissza. (Mennyire mélyen lehet, mekkora fásultság az, ha már reakcióból sem mosolyog vissza?) Nem kapcsolódik be a beszélgetésbe egyszer sem. Kopasz fején rózsaszín kendő, szemei alatt szürke pocsolyák. És egyetlen egy mosoly sem. Semmi. Fagyott arcvonások.

De engem mindvégig figyel. Figyeli, ahogy beszélek. Figyeli, ahogy anya törölközőjét vizezem be. Figyeli, ahogy lelkendezve mesélem anyának a vizsgaeredményemet. Figyel, amint a másik nőnek segítek. Figyel, ahogy érkezéskor leveszem a szép kabátomat. Figyeli a lábamon az új csizmát. Figyel. De nem szól. És én úgy szégyellem magam. Mert én piszlicsáré dolgokon cirkuszolok A.-nak, nekem fontos az a kurva csizma, meg az új táska, meg, hogy a Vámosnak új könyve jelent meg, meg, hogy porcicák futkosnak a parkettán, ennek a nőnek, ennek az anyának meg pókhálókon csüng az élete, gyerek várja otthon, egy férj, aki mellől darabjaira málik a hajdan volt nő.

Egyszer elaludt, és anya akkor mesélte a kálváriáját. Oda sandítottam az ágy felé. Falnak fordulva szuszogott. Csak betegek tudnak ilyen pózban feküdni. Néztem, és akkor végiggondoltam a pitiáner cirkuszaimat, ennek a nőnek az egész életét, és a kurvaistenbasszameg, úgy elfutottak a könnyek, hogy azt hittem, ki kell mennem, és kibőgnöm magam.

Délután elbúcsúztunk a másik szobatárstól, aztán a lány ágyához léptem. Akartam volna mondani neki, dolgokat, de csak leintően mellém tekintett, mintha azt mondta volna: “inkább ne akarj mondani nekem semmit”. Mégis mondtam. Azt mondtam neki, “próbáld magad bíztatni, majd este gondolok rád nagyon”.

This entry was posted on Samstag, Oktober 27th, 2007 at 22:45 and is filed under Allgemein.