Elöször a dombori strandon akadt kezembe Nemere egy könyve (A láz). Emlékszem, 37 forintba került, nekem összesen 40 forintom volt ajándékra. Apámnak szántam a Nemerét (tudtam, hogy szereti), meg is vettem, soha nem olvasta el. Arra nem emlékszem, hogy anyámnak mit vettem a maradék három forintból.

Azóta sem olvastam semmit Nemerétöl. Egyrészt egyáltalán nem érdekel a sci-fi (söt, szívem mélyén kicsit jobban irtózom töle, mint a fantasyktól), másrészt nekem ponyva, nem köt le, nem ragad magával az izgalma, túl technokrata a mágikus lelkemnek. És nem tudtam, hogy a Nemere is “ezós”. Azt sem, hogy ilyen sok könyvet írt (szám szerint 463-at, csúcstartó).

Itt van aztán Szepes Mária a.k.a. “Az Ezotéria Nagyasszonya”. Vele ma már óvatos vagyok. Még egyetemista koromban, miután szétjikingeztük, szétcigánykártyáztuk az agyunkat, megvettük Szepes Mária dimenzió tarotkártyáját és a hozzá tartozó könyvet Évivel. Azon a héten már csak cigiztünk, kávéztunk, kaját nem vettünk. Két üveg Garrone után, pécsi hajnalokban bepróbálkoztunk hát Sz.M. tarot-jával. Nem ment. Olyan kibaszott kacifántos leírásai voltak, hogy egyszerüen még józanul sem értettük volna, hát még piásan. Kitaláltuk hát, hogy a “a kártyának rossz kisugárzása van”, ívelt a kukába. Sopánkodtunk a kihajított 3500 forinton. És vihogtunk.

Aztán elolvastam a Vörös oroszlánt. Nagy regény, egy csoda. De kicsinált. Napokig félve aludtam, felzaklatott, kifacsart, megfogadtam: soha nem fogom újraolvasni. És azóta sem. Anyám húga nemrég olvasta, és mikor áradozott róla, újra elövettem, beleolvastam, de egy-két oldal után letettem. Olyan ereje van annak a sztorinak, amit nem egyszerü befogadni, felfogni. Szóval nem lettem Szepes Mária rajongó, holott a világlátásunk nagyban megegyezik, de annyira az én lelkem sem mágikus, hogy élvezettel olvassak olyanokat oldalakon keresztül, mint “kis és a nagy kozmosz közötti összeköttetés tudatosítása a kívülrõl befelé ható pozitúrakulcsok segítségével történhet meg. Ezekre az analógiákra épül a kozmikus vándorlás jógájának gyakorlata”, vagy “A spirituális gyakorlat minden mozzanata a nagy, transzcendens kataklizma eltakarításának egy-egy szakasza. Az alámerülés lavinaomlása az ego-mikrokozmoszon belül végezte legsúlyosabb rombolásait.”

Szepes Mária nemrég meghalt, és íme, máris egy interjúkötet, hoppá, Nemere István vezetésével. (Mellékszál: már Faludyról is forgatja Fanny a filmet Kanadában) Ki is hoztam a könyvtárból gyorsan.

Nos. Sokat vártam ettöl az interjúkötettöl. Sok személyes titkot, megtapasztalást ettöl az örök nötöl - vagy ahogy sokan hívják - Mária nénitöl. Szikrázó elmélkedéseket, adomákat, több korrajzot (hisz annyi kort élt át).

Ehelyett mit kaptam? Nemere bugyuta kérdéseit, zárójeles, felesleges megjegyzéseit, Nemere önfényezését. Bújtatott Nemere-promóciós kampányt. Nemere bulvárhíreit a tudomány világából, amire az interjúalany abszolút nem volt kiváncsi (néhány “tényleg?” és “oh”,heló). Aztán mit is kaptam még? Azt, hogy Nemere nem, hogy kérdést nem tud feltenni, de még azt sem veszi észre, ha nem válaszolják meg a kérdést. Ez húsz-harminc oldal után idegesítö. Viszont nem átall olyan kérdést többször is feltenni, amire Szepes már korábban válaszolt. (Látom, Mária elfáradt, a múltba réved, inkább hagyom”- jegyzi meg többször Nemere. Pedig épp ö a szenilis.) Mit is kaptam még? Nemere sunnyogó önfényezését önmagáról, miszerint puszipajtás Szepessel, nem paktált le soha semmilyen csoporttal, és így tovább.

A könyv felénél joggal vetheti fel az olvasó a kérdést: ez a könyv most Nem-e réröl szól? (hihi). A kérdésbevezetöi olyan ócskák, elnagyoltak és bulvár jellegüek, hogy egy idö után el sem olvasom öket, egyböl ugrom Szepes válaszaira. A biztosítékot mégis az egyes fejezetcímek alatti idézetek verik ki. Pontosabban nem is a Szepestöl idézett mondatok, hanem, hogy ez a Nemere mindig, akkurátusan odabiggyesztette alájuk: “Szepes Mária a szerzönek”). Kérdem én, kit érdekel, hogy Szepes kinek mond valamit, ha az jó? A negyedik fejezetnél már pojácának érzem.

És hát Szepes. Nem mondom, kilencvenkilenc éves, mikor az interjú készül. Szerintem ö már nem akar semmilyen titkot ránk bízni. Viszi azokat ö magával. Már nem akar prédikálni, nem akar megváltani, egyszerüen csak ismételgeti a letisztult igazságait. Azt, hogy mennyire szereti az embereket. Azt, hogy az élet örök. Azt, hogy hatalmas titkok vannak, miket nem tudhatunk. Azt, hogy halál nincs, csak élet, minek nincs se kezdete, se vége. Azt, hogy idö nincsen, csak beleestünk az idöbe. Nagyjából ennyi az spirituális tartalma mondandójának, és ez így is van jól. És valljuk be, mesél ö gyermekkoráról is, színészszüleiröl, Karádyról pár mondat erejéig, valamint a háborúkról is, de úgy, ahogy minden nagypapa tudna (”szörnyü volt”).

És mindezt, azt, hogy végülis nem durran el a mondandója, megbocsáthatjuk neki, hisz írt ö már épp elég könyvet, épp elég útmutatót a keresöknek, és ne felejtsük el, csodajó Pöttyös Panni sztorikat is. Végül mégiscsak átjön a sorokon a lelke szépsége, finomsága, a bizonyossága, idötlensége, és mindez  épp, hogy elég ahhoz, hogy megmentse ezt az ócska könyvet.

De Nemerének nincs mit megbocsátani. Elhiszem én még azt is, hogy több életben ismerték már egymást Szepessel (csak nem mentség a tehetségtelenségére), de momentán úgy érzem, üzletszaga volt ennek az “interjúkötet”-nek. Jól be lehet vele keresni, föleg, hogy a Mária néni már kibújt kontyos testéböl, és ilyenkor ugye vérszagra gyül az olvasó. Hát ez nem sikerült.

This entry was posted on Dienstag, Februar 26th, 2008 at 02:30 and is filed under Allgemein.