Csak egy pillanatra gondoltam arra reggel az ágyban, hogy a nagyapám ott fekszik egyedül. Egyedül, egy ócska kórházban, idegbetegek között. A fejében valami vizenyös lebennyel, amiröl még semmit nem tudnak. Anyám azt mondja, el sem hinném, mivé lett pár nap alatt. De még nem tud semmit. A növérek azt mondják, csak arra válaszolnak, amit a papa kérdez.

Szóval csak egy pillanatra gondoltam bele abba reggel, hogy van egy ember, akit ismerek, akinek én egyike vagyok a legkedvesebb unokáinak, és bármennyire is hülye tud lenni ez az ember, csak arról van most mégis szó, hogy a legendásan jó karban lévö 76 éves nagyapám lassan az élete végéhez közeledik. És engem ez rendít meg a legjobban. Hogy embereknek van-e olyan társuk, van-e hitük, ami-akik segítségével könnyebb eltávozni ebböl az életböl.

Nem tudom, mi van velem, de egyre érzékenyebben reagálok ilyesmikre. Arra, hogy az unokatestvéremék otthonba adják a nagymamát, aki minden nap fözött rájuk, az általános szeretetnélküliségre, a játszmákra, az öszintétlenségre, a hülyékre, gonoszokra. Még az is kiderülhet, hogy jóindulatú.

This entry was posted on Samstag, Januar 31st, 2009 at 20:44 and is filed under Allgemein.