Nekem az ősz az újra-kádban-fürdés. A kánikulai hidegzuhanyok után a bőrt csípő forró víz. Elringás a melegben, hasrafordulás. Az államat a kádhoz szorítom, és csak hallgatok. Vonul a gőz felettem. Nekem az ősz az, hogy korán sötét van, és még sietek a boltba, pedig sokáig nyitva tart. De ahogy beesem, úgy érzem, mintha menhelyre esnék be. Valami biztonságot sugárzik a benti lámpafény, a kinti nyirkos sötétségből megérkezve.Eszembe jut a kép, amit akkor láttam, mikor a brémai muzsikusokat mesélték, és volt az a rész, mikor rátalálnak a sötétben a világító ablakos házra.

Nekem az ősz a más-illatok ideje, az erjedésnek induló falevelek fanyar szaga a kertben, az első befűtés porillata, a Kajti nyirkos tappancsa, amint beszalad a gyors pisilés után.

Először Imi tanított meg, szeretni az őszt. Csak annyit mondott, örüljek a beérésnek, mert ő imád szüretelni, begyűjteni a termést, ez nem elmúlás, ez bevégzés, és én azóta szeretem az őszt, és nem duzzogva szedem az almát-körtét a fa alól, hanem Imi szavaival a fülemben.

Néha elképzelek almának-körtének lenni, a pillanatot duplikálni, amint elválik a szártól. Ez épp olyan, mint kilenc hónap után kibújni az anyatestből, misztikum.

És ha Mandelstam lennék, a sok felesleges körítés helyett itt most csak ennyi állna:

“Egy óvatos halk reccsenés
Érett gyümölcsöt ejt el ága
Lehull az erdő dallamába
És örök morajló csendbe vész”

This entry was posted on Dienstag, September 16th, 2008 at 00:12 and is filed under Allgemein.