Negyvenkilenc nap

évekig eszemben sem volt:
csak bomlott az Időnek
semmi-sátra,
egy hónap, vagy kettő,
maradt-e bármi is utána?
névtelenség,
száz hétköznapok

de most
megállt minden,
álmomban volt,
hogy újra láttalak,
- ébren hiába kopogtatok

…és a gyerekkort
is kulcsra zártad…
hogy hiányolom,
hogy előtűnj
a járda hajlatában,
és pihés fejed,
gyorsan, vaktában,
- mert már vasárnap van -
de még felsöröpjünk,
hallod-e?
milyen vadul döng
a kiskapu környéke?
fölöttünk
virágzabáló méhek,
hömpölygő milliárd
repke-élet,
hát megint csak tavasz van

de nélküled
ér-e annyit, mint rég,
gyümölcsfáinkon
a zsenge lomb?
közömbös az udvar is,
apám takarít,
de látom: a kapanyom,
a vaksi mozdulat
mind téged akarnak
visszaásni,
öreg szívében
foltos jáspist hord,
de hogy pogány imát-e?
- nem tudom

(nem mondja - én sem,
de együtt képzeljük:
nézz az órára,
mindjárt fél öt:
mint mindig,
majd most is biciklin érkezel,
- fogd a táskám,
olyan fáradt vagyok - mondod,
szép szemed
szigora
elűzi ezt a negyvenkilenc napot,
- megyek - mondja apám,
- hogy ne fázz este,
ma még tüzet rakok)