Ha már itt dekkolok anyáméknál, segítek neki a nagytakarításban. Ablakpucolás, meg minden, ami kell. Csinálja egyiket a másik után, én is. Aztán azt mondja: jól legyezd meg: 2009. októbere. Ez az utolsó nagytakarításom, én többet már nem takarítom így ezt a házat, ez az utolsó.

Várok pár másodpercet. Nem szólok. Végiggondolom a mondandóját így és úgy. Hogy neki ez mennyire nyomasztó gondolat lehet, mármint a betegsége, és az örökös bizonytalanság, és, hogy minden tevékenységekor erre kell gondolnia kényszeresen.

Végiggondolom úgy, hogy egy pillanat alatt kibaszott dühös leszek, leginkább arra, ahogy mondja: nem szomorúan, hanem némi fenyegetéssel a hangjában.

Végiggondolom úgy, hogy okosan végülis erre mit reagálhat az ember? Mindig ugyanazt, amit szoktam? Hogy de hát az iskolánál is ezt mondtad,  az első műtét előtt, hogy na ez volt az utolsó kilépésem az iskola kapuján? Aztán csak volt hála istennek még egy teljes tanéved. Vagy, hogy már annyiszor gondoltad ezt, és látod, még mindig itt vagy, erősen, létrára mászol fel-le, jól vagy.

Nem vagyok én sem valami fényes hangulatban, ezért végül csak annyit reagáltam, hogy erre nem mondok semmit, mert tudod, hogy mit mondanék. Félig dacosan, félig szomorúan annyit reagált: “nem baj, majd megbeszélem ezt is magammal”.

Egyébként holnap hazajön az öcsém. Eddig a szobájában aludtam. Az volt a régi szobám, az ultimate, original. A mostanit utálom. Szerintem hangulatilag, energetikailag az egész ház legelbaszottabb helye. Alapvetően utálok itt lenni. Az ágy rosszul áll, nyomasztanak a falak, az egész egy szar. Aludhatnék a szemben levő szobában, az is üres. Anyám hálója. Ő most lenn alszik régóta, egy szinttel lejjebb. Azt se szeretem. Sivár, lélektelen szoba, mint egy szállodai szoba. Kivet magából.

Szóval, nem tudom, hogy hol fogok aludni, mert sehol sem jó. Sehova sem tartozom igazán.

Ilyenkor régesrég aludnom kellene, mert holnap folytatódik a takarítás, és elgyötört leszek reggel, de az elmém ébren tart. Pedig próbálok lazítani. Jönnek mindenféle gondolatok, hogy üljek kocsiba, menjek el valahova, vagy miért nincs nekem már itt egyetlen egy barátom sem, akivel át lehetne dumálni az éjszakát (nem az interneten!), vagy miért nem fáradtam el olyan szinten az egész napos gürcölésben, hogy már órák óta öntudatlanul hevernék az ágyban. Kurvaélet, az.

This entry was posted on Freitag, Oktober 23rd, 2009 at 00:42 and is filed under Anya, Család, E/1. személy.