Már este fél tízkor lefeküdtem. Kicsit olvastam, aztán belealudtam a könyvbe, aztán éjjel fél kettőkor keltem, de visszaaludtam. Úgy hevertem, mint a csecsemők, fej fölé vetett, kitárt karokkal. Álmodtam össze-vissza minden baromságot is.

Azt vártam, hogy ugyanúgy lesz, mint régebben. Jól kialszom magamat, aztán majd reggel, mint akit kicseréltek, úgy ébredek. Hát nem így lett. Most már átléptem egy másik szakaszba, és nagyon nem tetszik ez. Eléggé méretes érzelemmentesség uralkodik rajtam. Nulla motiváció bármire, csak a befásultság, a gépiesség, zombiság. Se egy mosoly, se együttérzés, csak a saját lelkem betompítása, lelassítása, gondolom azért, hogy ne fájjon annyira intenzíven, amiben vagyok. Nem is fáj. Mert nem hagyom.

De annyi eszem még van, hogy ezt felismerjem. Mármint, hogy négy év után milyen állapotba kerültem mostanra. Nem szeretnék erről a továbbiakban blogolni, ennyi épp elég, 20 év múlva is tudni fogom, milyen volt ez. Másrészt másoknak ilyen sorokat olvasni eléggé deprimáló lehet, azt pedig nem kívánom senkinek.

Nem tudom, hogy hova tovább, hogyan tovább, és nem is agyalok róla, mert az csak frusztrálna. Már teljesen kialakítottam magamban azt a képet, hogy vagyok én, és rajtam kívül esve, jó nagy távolságra az Egész Világ. Az a világ, ahol nincs betegség, tervek vannak, vidámság, jókedv, konstruktív célok. Tudom azt is, hogy én választottam ezt az utat, és valamikor majd biztos a hasznomra válik, de pillanatnyilag nem tudom elég pozitívan látni a körülményeimet, önmagamat.

Az anyám nagyon rossz állapotban van, fizikailag és pszichésen is. Nem tudnék visszamenni Bécsbe, mert akkor mi lesz vele? Még egy napra se tudok elszabadulni sehova, és én EZT vállaltam, most van egy mélypont, majd biztos lesz máshogy.

Semmi nem hat meg: se könyv, se film, se semmi.

Mindenesetre, nagyon átértékelem (ez folyamatosan zajlik, alakul) magamban sok emberről alkotott véleményemet. A világ, az emberi lélek sokkal, de sokkal bonyolultabb, titokzatosabb, mint azt valaha is hittem. Pedig nem becsültem le soha. Azt is látom, egyre-egyre jobban, mélyebben, intenzívebben, hogy csakis úgy lehet igazán bármiről is nyilatkozni, hogyha azt az esetet a saját bőrünkön megtapasztaltuk. Ez volt a titka Jézusnak és Buddhának is. Ők mindenek voltak, és ezáltal tudtak minden létezővel együttérezni.

Ezért van szerintem az, hogy egy kiszállt drogos lesz a legjobb segítő. Aztán ott van az is, hogy tök sokáig hittem azt, hogy nagyon szívesen dolgoznék valami segítő szakmában. Csodáltam az onkológián a nővéreket például. Most már máshogy látom, és azért, mert látom benne a burn-out-ot. Volt egy nővér, róla írtam is korábban, a Teri nővér, a legtutibb fej az egész osztályon, aki kb. huszonöt év után az onkológiáról ment nyugdíjba. Ma mégjobban csodálom őt, mint négy éve. Benne huszonöt év után is ugyanaz a lelkesedés volt, mint bennem négy éve, friss kezdőként. Emlékszem egy mondatára: “Annyi  élet van bennem…”. Fogalmam sincs, hogy csinálta. Hogy hogy nem lett belőle egy érzéketlen, mások problémáira igazából fittyet hányó gép?

És ha már egészségügy. Nagyon-nagyon hiányolom, hogy ilyen helyeken miért nem alakítanak ki egy szobát, vagy csoportokat pl. a hozzátartozók részére is? Ki van baszva egy A4-es papír, de semmi marketingje nincs. Pedig oda kellene menni a férjhez, gyerekhez, hogy te figyi, gyere már el ide. Vagy olyan napokon kellene tartani, amikor a vidékről utazók a kórház közelében vannak.

Vagy itt van ez a kis város, ahol anyámék élnek. Tudom, hogy számtalan ilyen beteg van. Hogy nem jut eszébe senkinek szervezni valami csoportot? Ennyire álszent, vagy szemérmes mindenki? Persze én se csináltam soha semmit, és nem is itt élek. De erre kellene pénzt költeni, nem arra, hogy menükből lehessen válogatni (az egyik ugyanolyan ehetetlen, mint a másik).

Régen még haragudni tudtam apámra, amiért bambulja csak a tévét vagy a monitort, vagy az öcsémre, aki le se dugja az orrát a szobájából. Most már megértem őket. És ugyanígy próbálom megérteni szegény anyukámat is, aki, amikor este feljövök, és mondom neki, hogy na lefekszem én is, tv kikapcs, altatókat bevette, azt kérdezi tőlem kábán: “Na és velem mi lesz….?”.

Az is baj, hogy ő naponta többször elmondja, hogy “mindenki elhagyta”, meg ilyenek. Ilyenkor erősnek és okosnak kell maradnom, hogy az egóm ne kérje ki magának, hogy bazmeg, én itt vagyok! Mert ő nem tud most olyan “bölcsen” gondolkodni. Vagy amikor arról panaszkodik, hogy “látod, mindenki menekül előlem”. Próbálom neki mondani, hogy “anya, azt is látnod kell, hogy a többieknek, nekünk is nehéz nézni, hogy rosszul vagy, úgy, hogy érdemben nem tudunk javítani az állapotodon, és ez minket is megvisel”. De ő erre csak legyint, és sajnálni kezdi az Eszti nénit, aki egyedül él, a mamát, a papát, a halottait.

Aztán itt mozognak bennem Imi szavai is, aki azt írta nekem, “Az élet az élőké, éljed”. Köszi, ha ez ilyen egyszerű lenne.

This entry was posted on Samstag, Januar 30th, 2010 at 10:34 and is filed under E/1. személy.