Olvastam egy kommentben, hogy úgy van a félelmekkel, hogy “nevezd meg és nincs hatalma feletted”, és tényleg. Tegnap este óta itt vagyok a szülői házban látogatóra.

Pestre érkeztem, és unokahúgommal csavarogtunk kicsit és kiöntöttük gyorsan egymásnak a lelkünk felszínén kerengő dolgokat, aztán irány haza kocsival.

És ami a lényeg, és népmesés: anya tök jól néz ki, semmi, de semmi elgyötörtség nem látszik rajta, és a kedve is elfogadható. Látom, sokat olvassa a Bibliát, ott volt mellette a kanapén könyvjelzővel. Ma reggel is együtt kávéztunk, megvitattuk az eseményeket, kommunikatív volt, és beszélgetős.

És ilyenkor tényleg azt hiszem, hogy nincs is semmi baj, és az egész csak egy rossz álom, és mindig is úgy lesz, hogy bármikor is jövök haza, mindig itt lesz, ugyanúgy. Bárcsak így lenne.

Kajti folyamatos rohamban van, nem lehet levakarni, és persze nem is akarom, mert ő a világ legplüssállatabb spánielje. Ha egymás szemeibe nézünk, én komolyan elveszek, olyan szerelmes vagyok belé. Elgyengülök, ha csak futólag rá nézek és azt figyelem meg, hogy teszi le magát fekvő helyzetbe. Mert puha, nagy-nagy fekete puhaság az egész Hund, hangtalanul képes a környezetéhez olvadni. A világ csodája ő, szent meggyőződésem ez. Én pedig megtörhetetlen híve vagyok, a szó legszorosabb értelmében IMÁDOM ŐT.

:)

This entry was posted on Freitag, November 27th, 2009 at 10:47 and is filed under Anya, E/1. személy, Kajti.