Reggel azt várom, hogy ebéd utáni csendespihenő legyen, délután az estét, amikor félre vonulhatok, és visszavonulhatok, és kicsit belemélyedhetek a gondolataimba. Amikor meg tudom emészteni az engem ért hatásokat.

És tessék, itt az este, és minden nappal egyre nehezebb minden este. Mert nem tudok jól ellenni. Örökös készültségben vagyok, a fél fejem mindig lefelé figyel. Felteszem a fülhallgatót, zenéket hallgatok, de a fülhallgatóból nem a zenére koncentrálok, hanem KIFELÉ, LEFELÉ.

Nehéz.

Anya ma egyébként totál kábulatban volt, szerintem a tapasztól. Azt mesélte, hogy csak néz, a semmibe, és önmagát látja mindenféle régi ruhákban. Tudja, hogy ő az, de mégsem, és mire elcsípné a képet, már jön is a következő, valami várban.

Ma esti témám: várni nagyon nem jó, és erősen ellenjavalt.  Minél tovább várok, annál messzibbre kerülök a saját jelenemtől, és annál rosszabb állapotba kerülök a kiinduló állapotomhoz képest. Senki és semmi nem lehet annyira érdekes, hogy a várakozás fájdalmas legyen. A fájdalommal telített várakozás = önfeladás. Örömteli várakozás = nincs nagy rés a jelen és a beteljesülés között.

Vágyj meg valamit, igazán, és rögtön utána feledkezz meg róla! - ezt mondja a Ji King. Régen az emberek aszály idején esőtáncokat jártak, megvágyták az esőt, aztán szétszéledtek, mindenki a saját dolgára. Elfeledkeztek az esőről! És akkor kezdett el esni. Követendő példa.

This entry was posted on Donnerstag, Januar 28th, 2010 at 23:24 and is filed under Anya, E/1. személy.