Megnéztem most a koncertfilmet, és belehaltam. Ezt az elképesztő tematikusságot, a Laza Lelki Tartást a színpadon, a hangok, a dalok, amiket imádok…Látni a élőben a világ legtökéletesebb albumát, amelyen mindegyik dal a helyén van és kihagyhatatlan lenne, szóval egy csodacsodacsoda. Olyan misztika, hogy lemegyek az egésztől hídba. Amikor végre felhangzik a Man In The Rain, akkor olyan libabőrös leszek, hogy csak na, és könnybe is lábadnak a szemeim, és utána a Top Of The Morning, de egyáltalán, Serpent Dream, Inner Child, Shadow On The Wall, Far Above The Clouds (!!!!!!!!) mind-mind maga a tökéletesség.

Az egyik csajszi, mikor csak hűűűűűűű-zik, aztán hááááááá-zik, az pedig egy olyan mélyre megy bennem, hogy az agyam eldobom.

Néhol meditáció, néhol ménesvágta, néhol kanyargós út a hegyekben, néhol az isteni tökéletesség, néha dzsungelhangok, kurz und gut: zseniális. És ilyenkor még azt hiszem, hogy ez a világ kurvajó, az emberek aranyosak, az emberek át tudják magukat simán adni a lelküknek-szellemüknek, miközben a testük csak lüktet, lüktet, ráz, mantrázik a ritmusra, a zenére, erre az orbitális egy órás fröccsre.

Mikor jön Oldfield megint Magyarországra? És még egy nagyon buta kérdés: de milyen hangokat csinálnak azzal a rengeteg félig vízzel teli pohárral?:)

This entry was posted on Samstag, Februar 13th, 2010 at 13:03 and is filed under Zene.