Még 21-én éjjel fél egyig gyártottam Bécsben életem első mézeskalácsait. A. rendszeresen lejött a konyhába, és nagyon vidámak voltunk. Adta az ötleteket a figurákra, én pedig Backpapiert tekertem a borosüveg köré, mert nincs sodrófám.

Aztán már itt, épp a papát köszöntöttük névnapján, és mesélem, mivel nyújtottam a tésztát. Erre eltűnik, majd jön vissza, és hozza mama sodrófáját. A mamáét. Azt, amivel minden héten csinálta a tésztát, én pedig ültem az asztal szélén, és azt lestem, jaj, csak el ne vágja a kezét. A kezembe fogtam a sodrófát, a végén le van pattanva róla egy darab - erre is hogy emlékszem! És ez most már az enyém. A sodrófa, amin a mama keze nyoma van, egy élet munkája, a simogatása. És miközben megintcsak tizenöten vagyunk együtt, papa névnapján, és titokban csak fogom ezt darab fát, és a szívem úgy dobog, egy darab a mamából, ami most már velem lesz mindig Bécsben, és már most tudom, hogy egyszer az egyik legnagyobb kincsként fogom majd a kislányomra testálni.

Emlékszem, gyúrta a tésztát, sosem vette le a jegygyűrűjét. És itt a kép, ahogy a tésztás kezén, a gyűrűnél megcsillan a fény, az arany. És ahogy sodor, rázkódik a hasa, a mellei, igazi asszonyság, és a lábam még nem ért le a székről, és ott himbálódzik a szék két lába közt. A jobb combom alatt a kezeim összekulcsolva. Mama.

This entry was posted on Sonntag, Dezember 28th, 2008 at 14:31 and is filed under Allgemein.