Arról is verset kell írni, meg kell örökíteni, hogy az egész délelőtt szakadó eső, elborult ég után pár perccel ebéd után már kékül az ég, és fehér fénnyel süt a nap, és ha kimegyek a lépcsőhöz, az oldalában futó borostyán levele olyan zöld, hogy kedvem lenne beleharapni, de minimum belefeledkezni a látványba, hogy az elvirágzott szilvafán még dundorodnak a vízcseppek, de minden, minden ragyog, él, fotoszintetizál, látom, a muskátlik jóllakottságát, az árvácskák széles virágai elhajlottak a sok esőtől, de már emelkednek újra, hogy minden fűszálat egyenként láthatok, hogy még a zúzott kő is csilingel a fényben, hogy az egész família örvendezik, amiért újra süt a nap (és tényleg jól mondták a tévében), hogy elterül a tavasz a falu szélén a domboldalban, hogy azonnal előbújtak a flexelő kertszomszédok, hogy milyen kurvajó itt vidéken, ahol nincs szmog, és az időképet a szemem csinálja, ha az égre nézek, hogy a Kajti kiszalad a kertbe, leveti magát a fűbe, és a lebegő fülek közt keresztül szalad a szél, és dobbantok felé, és már szalad is a labdáért.

This entry was posted on Samstag, April 19th, 2008 at 13:22 and is filed under Allgemein.