Ezt az egész szart, idegességet, befeszülést csak a Kajtival tudom lecsengetni. Leülök vele szemben, tenyereimbe veszem a füleit és morzsolgatni kezdem. Nézünk egymás szemeibe. Kajti nagyokat pislant, félrenéz, fejét jobbra nyomja, mégmélyebbre a tenyerembe. Gyurmázom és zsibbadok. Mondom neki: itt kerekedik a koponyádban az okosság. A vájatba nyomon az államat, összeolvadunk. Aztán jön a hát. Orrát a melleim közé nyomja, nem is értem, hogy kap levegőt, én pedig a hátát masszírozom, nyomorgatom, és közben bőszen dícsérem, legokosabb kutya, legszebb kutya, legjobb kutya, legillatosabb kutya, és a titkos nyelvünkön beszélek hozzá, amit csak ő és én értünk. Ha abbahagyom egy pillanatra, jobb első lábával megbököd, csináld tovább, kellszeretet. Aztán jönnek a combok, békacomboknak hívom őket, nyomorgatom, gyúrom az izmokat, Kajti dorombol, szuszog, ciripel. Összeérintjük az orrainkat. Millió titkos nevén szólítom egymás után. Oldalra tolom az arcát, és puszit kap. A fülébe szagolok, sárgabaracklekvár. Megint a háta. Átölelem, pont akkora, hogy az ölelésembe fér, a fekete szőnyeg, az epekedő tekintetű kajtót eb, a bogár utcai igazi hund, akinek a fülei, ha szalad, lebegnek a légben, az én egyetlen szerelmetes kajtikutyám!

This entry was posted on Mittwoch, Februar 13th, 2008 at 22:10 and is filed under Allgemein.