Van a családunknak egy jóbarátja, Matyi bácsi. Stuttgartban él immár hatvan éve. 1947-ben telepítették ki Németországba. Elöször a pirnai lágerbe vitték, ahonnan testvérével szöktek Stuttgartba. Mindig meséli, hogy miután megérkeztek a baden-württembergi városba, amit szinte porig bombáztak, körbenéztek, majd egymásra: - Amíg élünk, itt mindig lesz kömüves munka - mondták.

Mindig megmosolyogjuk, ahogy újra és újra meséli - Ide figyelj, én hatvan éve élek itt, de vannak napok, hogy kinézek az ablakon és olyan honvágyam van, te, hogy én sírok! És már könny is szökik öreges, vizenyös szemeibe. - Meg tudod ezt te nekem magyarázni? - és csupa erö, csupa szándék a hangja; aki hallja, olyan körhinta-film szerü parasztembereket lát maga elött, mint például a Soós Imre. Egyébként is hasonlítanak egymásra. Ilyenkor mindig megbeszéljük, hogy ö jobb magyar, mint mi, söt, dupla magyar, mert 1. magyar ember, 2. a Magyar utcában lakott. Aztán rácsap az asztalra, és veretes kérdését újfent felteszi apámnak: - INNNNNA? (így, sok n-nel.)

Aztán tegnap voltunk autó- valamint üdülési kiállításon. Ahogy sétáltam az utazási irodák pavilonjai közt, megtaláltam a magyar standot is. Jó nagy volt, és Magyarország szinte összes régiója képviseltette magát. A stand egyik oldalában euróért kürtös kalácsot sütöttek, hosszú sorban kígyóztak az osztrák középosztály egyenkatonái. Ólálkodtam hát a stand körül, és figyeltem, hogyan beszélnek németül a magyarok. Kezembe vettem egy falusi turizmus katalógust. Nézegettem, lapozgattam óvatosan. Aztán látom ám, hogy épp az én vidékemröl szól, látom a tipikus sátortetös házakat högyészen, mórágyon, a mecseki falvakban. És ekkor elkapott a honvágy tériszonya, amibe valami mohó boldogságféle is keveredett az ismerös faluk kapcsán, és egyszerre irigyeltem a stand munkásait, hogy otthon lehetnek, és egyszerre voltam boldog, hogy egy fejlettebb országban, sokkal jobb körülmények közt élhetek. Visszatettem a katalógust - érdekes, hogy meg sem szólított egy standfelelös sem. Aztán a sarkon balra fordultam, tovább vizsgáltam öket, mikor is az egyik kis asztalon pilótakekszeket fedeztem fel. Nagyon megkívántam. Évek óta nem ettem, és míg otthon voltam, soha nem is vettem magamnak ilyesmiket, de most mégis, az ismert, otthoni íz felidézése felborzolta az érzékeimet, és arra gondoltam, ha most a számba kaphatnék egy darabot, és elolvadhatna a nyelvem alatt, elkeveredve a nyállal, kicsit közelebb érezhetném magam a családomhoz. Pillanatokra eljátszottam a gondolattal, hogy hogyan is kérjek egy darabot. Mondjam, hogy mennyire megkívántam? Elvetettem, attól tartva, hogy hülye nosztalgiáziós nyugatra szakadt magyarnak tartanának gondolatban. Gyáva maradtam, kimentem cigizni. Aztán jött A., és meséltem neki. Visszament, és hozott egyet:) És elolvadt a számban, megédesítette a nyálam, elmajszoltam, és kicsit közelebb éreztem magam a családomhoz.  És Matyi bácsira gondoltam, és kicsit értettem, most elöször, igazán, milyen neki kinézni a nagy stuttgarti ház ablakán, a jólét üvegein keresztül egyszerü lelkébe, és kicsit pityeregni.

This entry was posted on Sonntag, Januar 20th, 2008 at 21:19 and is filed under Allgemein.